1.-2. Fejezet

 

Első fejezet

 

Fordította: Szilvi

 

Cynthia Leighton összefűzte ujjait Raphael ujjaival, miközben lefelé haladtak a lépcsőn. A férfi viszonozta a szorítást, nagy keze meleg és biztonságos volt. A gyönyörű vámpír szeretője. Szokásához híven az egyik elegáns öltönyét viselte – sötét szénfekete színű, és kifejezetten a gyönyörű testalkatára – magas, izmos, domború mellkas és széles vállak – szabott. És teljesen az övé volt. Végigfutott a testén a vágy borzongása, és azt kívánta, bárcsak ez is egyike lenne azoknak az éjszakáknak, amikor kettesben maradhatnának, csak ők ketten, egyedül a földalatti búvóhelyükön, a nagy ágyban.

Halkan felsóhajtott. De nem. Raphael indul, hogy az univerzum ura dolgát végezze, míg ő és Elke az edzőterembe készültek egy kis kínzásra. Vagy ahogy Elke nevezte, egy jó kis edzésre. Ugyanakkor Cynnek is akadt némi munkája. Raphaelnek talán már nem tetszett, hogy a nő kimozdul, és szeszélyes házastársak után kémkedik, de a magánnyomozói vállalkozása még mindig aktív volt, és virágzott az interneten.

Juro, a szumó birkózó méretű japán vámpír, aki Raphael biztonsági főnöke volt, előttük lépett át a dupla bejárati ajtón, és megállt, hogy jóváhagyóan biccentsen az ikertestvérének, aki már a limuzin mellett várakozott. Ez volt Raphael főhadiszállása, a magánbirtoka, magasszintű biztonságiakkal. De Juro még így sem engedte volna át a küszöbön a külvilág felé, amíg meg nem bizonyosodott róla, hogy biztonságos. Mindig is figyelmes volt, de manapság veszélyesebb idők jártak, mint valaha, amikor az európai vámpírok a határon toporogtak, és senki sem tudta pontosan, hogy mi lesz a következő lépésük. Csak egy dolog volt biztos – jönnek, és Raphael lesz az első számú célpontjuk. Ha az európaiak megszabadulnának tőle, az nagyban hozzájárulna a kontinens többi részének megpuhításához.

Legalábbis így gondolták. Cyn úgy gondolta, hogy az európai vámpírok súlyosan alábecsülték a többi észak-amerikai vámpírlord erejét és elszántságát. Persze, ha valami történne Raphaellel, az nagy csapás lenne. Nem mintha bármi is történhetne vele. Nem Juro volt az egyetlen, aki meghalna, mielőtt hagyná, hogy ez megtörténjen. De pusztán hipotetikusan beszélve, ha valami történne Raphaellel, a többi lord nem esne hanyatt, hogy csak úgy mutogassa a hasát. Ha valami, akkor Raphael halála néhányukat még keményebb harcra késztetné. Lucas és Duncan biztosan ebbe a kategóriába tartoztak. Ők ketten nem nyugodnának, amíg meg nem bosszulják atyjuk meggyilkolását.

Cyn célja azonban az volt, hogy biztosítsa, hogy erre ne kerüljön sor. Bármi áron, bárki másnak is kell meghalnia, beleértve őt magát is, nem fogja megengedni, hogy Raphael valakinek a halott inspirációja legyen, hogy még keményebben harcoljon.

– Lubimaya?

Elmosolyodott az ismerős becézés hallatán, a meleg boldogsággörgetegre a gyomrában Raphael sötét bársonyos hangjának hallatán.

– Igen, drágám – mondta a férfi oldalához hajolva, és felnézett rá.

A férfi szája mosolyra húzódott. – Itt leszel, amikor visszajövök!

Főnökösködött. De hát Raphael nem szokott kéréseket megfogalmazni. Ő parancsokat adott, még neki is. Vagy legalábbis megpróbálta. Ezúttal sikerrel járt, mert a nő amúgy is itt akart lenni.

– Itt leszek – egyezett bele, aztán szórakozottan nyúlt a mobilja után, amikor az ismerős hangon szólalt meg. – Ez Luci – jegyezte meg Raphael kedvéért, majd elkomorult. Luci volt a legjobb barátnője, de ma csütörtök volt, és Luci soha nem hívta csütörtök este. Csoportos tanácsadást vezetett a szökött tinédzserek menhelyén minden olyan gyereknek, aki úgy döntött, hogy beül, akár az általa vezetett házban lakott, akár nem.

Raphael megvárta, és mindkettőjüket megállította, miközben Juro megkerülve a limuzint a nyitott vezetőajtóhoz ért.

– Luci? – vette fel. – Mi a baj?

– Miből gondolod, hogy valami baj van? – mordult fel Luci, ingerültsége biztos jele volt annak, hogy valami határozottan nincs rendben.

– A ma esti csoport, Luce.

– Ó, hát igen, pár perc múlva kezdődik. Ezért hívlak.

– Valamelyik gyerek gondot okoz neked?

– Nem a gyerekek, nem. De van egy... – Luci szünetet tartott, a nyelvével frusztráltan csettintett egyet. – Valószínűleg semmiség.

– Csak mondd el!

– Van ez az új srác. Úgy néz ki, mintha tizenhat, talán tizenhét éves lenne, de... valami nem stimmel vele. Szerintem ő egy vámpír, Cyn! Tudom, hogy ennek semmi értelme, de furcsa érzésem van róla. Ráadásul folyton rólad és Raphaelről kérdezősködik. Olyanokat, hogy hol laksz, hogy jössz-e valaha a házba, hogy ismerem-e a többi srácot odakint.

– Mióta lóg errefelé? – kérdezte Cyn, a tekintetét felemelve, hogy Raphael szemébe nézzen, tudva, hogy a felerősített vámpírhallása a beszélgetés mindkét oldalát felfogja.

– Alig több mint egy hete, és minden este itt van. Ó, Istenem, valószínűleg túl sokat...

– Nem, dehogyis! Ma este is ott van?

– Igen, itt van. Ezért hívtalak.

– Oké, most azonnal átmegyek! Ha elmegy, hívj fel! Egyébként találkozunk, amint odaérek.

– Köszönöm, Cyn! – mondta Luci, és a lélegzete hosszú sóhajjal jött ki.

Cyn épp időben szakította meg a kapcsolatot, hogy lássa, amint Raphael és Juro az elmeegyesítésüket végzik, és egymást bámulják a limuzin teteje fölött, egyformán üres arcuk elrejtette a beszélgetést, ami kétségkívül a fejükben zajlott.

– Juro elkísér téged – mondta Raphael hirtelen, és az oldalához húzta Cynt, miközben Juro ismét megkerülte a limuzint, hogy melléjük álljon.

– Elke velem lesz – tiltakozott a lány. – Neked pedig szükséged van arra, hogy Juro veled legyen!

– Juro erősebb, mint Elke – mormolta Raphael. – Ő képes lesz megbirkózni azzal, bárki is legyen ez.

– Még azt sem tudjuk, hogy ez egyáltalán vámpír-e – erősködött Cyn.

– Cynthia!

Cyn tiltakozása elakadt Juro mély basszus hangjának hallatán. Olyan ritkán beszélt, hogy amikor mégis, érdemes volt meghallgatni.

– Aggódom Lucia miatt – mondta halkan.

Cyn megpróbálta visszatartani a reakcióját, hogy ne látszódjon az arcán, amikor felnézett rá, és tudta, hogy ez csak részben sikerült neki. Juro már hónapok óta táncolt Luci körül, és Cyn ugyanennyi ideje lökdöste őket egymás felé. Ez volt azonban az első alkalom, hogy a férfi beismerte érdeklődését, és ez egy kis elégedettséggel töltötte el Cynt. Ugyanakkor...

– Gondolod, hogy Luci veszélyben van?

– Nem úgy, ahogy te gondolod – biztosította Raphael. – Ha ez az, amire gyanakszom, akkor Luci menedékhelye egyszerűen csak egy bejárat.

– Vársz valakit?

– Valamiféle nyitányra számítok. Lehet, hogy ez lesz az.

Cyn tanulmányozta Raphael jóképű arcát, de az arckifejezése semmit sem árult el, még neki sem, és azon tűnődött, vajon rejteget-e valamit. Már megint. Nem is olyan régen majdnem elhagyta a férfit, mert titkolózott előtte. Titkok, amelyek miatt majdnem megölték.

Mintha olvasott volna a gondolataiban, a férfi kinyúlt, és végigsimított az ujjaival a lány arcán.

– Nem titkolok el semmit, Cyn! Nem tudok többet, mint amit az imént mondtam neked.

Cyn bólintott. Hitt neki, mert bármi probléma is volt közöttük, sosem kételkedett a férfi szerelmének erejében. És tudta, hogy nem kockáztatná meg, hogy elveszítse őt. Még egyszer nem.

– Bekapcsolva hagyod a mobilodat? – erősítette meg.

– Igen, bár Jurónak nem lesz rá szüksége.

– Ha Juro velem van, ki fog megvédeni téged? Talán pont ezt akarják.

– Juro fivére velem lesz, ahogy Jared is – emlékeztette a lányt. Mintha csak megidéződött volna a neve hallatán, Raphael hadnagya, Jared nyitotta ki az ajtót, és csatlakozott hozzájuk a széles verandán.

– Valami probléma, uram?

– Egy szonda, azt hiszem. A hajléktalan tinédzsereknek szóló programon keresztül érkezett, amelyet Cyn barátnője, Lucia vezet.

Jared Cynre pillantott. Ők ketten nem jöttek ki jól egymással, de Raphael kedvéért szépen játszottak.

– Megnézzem? – kérdezte Raphaeltől.

– Nem, te velem maradsz! Juro elkíséri Cynt és Elkét. Még az éjszaka vége előtt tudni fogjuk, hogy ez fenyegetés-e vagy sem. Lehet, hogy egyszerű félreértésről van szó.

– De te nem így gondolod – jegyezte meg Cyn, közelebb lépve, és a férfi mellkasára téve a kezét.

– Nem.

Cyn ismét bólintott. – Rendben! Akkor majd mi intézzük ezt!

– Kövesd ebben Jurót, Cynem!

– Természetesen – biztosította a lány, de a férfi túl jól ismerte őt ahhoz, hogy a könnyed szavai megnyugtatóak legyenek.

– Tégy a kedvemre ebben! – mondta komoran.

Cyn a szemét forgatta. – Igen, igen. Hagyom, hogy a nagyember döntsön. Ha nem túlságosan foglalja le, hogy Lucival flörtöljön – tette hozzá komisz vigyorral.

Raphael rövid időre lehunyta a szemét. – Talán le kellene mondanom a találkozót, és magamnak kellene elkísérjelek!

Cyn kifújt egy elkeseredett sóhajt. – Nyugi, agyaras fiú! Megígérem, hogy viselkedni fogok, oké? Különben is, nem vagyok éppen tehetetlen, tudod.

– Túlságosan is jól, Cyn. Juro? – mondta, és szembefordult a hatalmas japán vámpírral. – Tudod, mit kell tenned!

Juro némán bólintott, amire Cyn egy szűk pillantást vetett rá. Hogy lehet, hogy a férfi tudta, mit kell tennie, ő pedig nem?

– Juro majd útközben tájékoztat téged, lubimaya – mormogta Raphael, helyesen értelmezve a lány tekintetét. – Most pedig adj egy búcsúcsókot! Minél hamarabb indulunk, annál hamarabb térünk vissza a külön vállalkozásainkból.

Cyn lábujjhegyre állt, hogy hosszan tartó csókot adjon neki, nem törődve azzal, hogy a fél biztonsági csapat figyeli őket, és tudta, hogy a férfit sem érdekli. A sok dolog közül az egyik, amit szeretett Raphaelben, az volt, hogy mennyire nyíltan és nyilvánvalóan szerette őt, mintha érezte volna, hogy szüksége van erre a fajta megnyugtatásra. És ez működött is.

– Gyere haza hamarosan, kicsim – suttogta a férfi szájához.

A férfi nagy kezével átfogta az állát, és érzéki simogatással érintette az ajkát az övéhez.

– Vigyázz magadra, lubimaya!

Aztán eltűnt, becsúszott a várakozó limuzin sötét belsejébe.

Cyn megvárta, amíg a limuzin eltűnik a látóteréből, aztán Juro irányába csörgette a kulcsait.

– Az enyémmel megyünk, vagy valami nagyobbat akarsz? – kérdezte tőle. Az ő szokásos autója egy jó nagy Range Rover volt, de tudta, hogy Juro jobban szerette a nagyobb terepjárókat, amelyekben Raphael néha utazott. Ezeket a biztonságot szem előtt tartva alakították át, a fekete színezett ablakaikat golyóállóvá tették, és a külsejük minden centiméterét páncélozták, beleértve a futóművet is.

Juro felvillantotta a saját kulcscsomóját, az arcán szórakozásnak beillő komikus arckifejezéssel. – Az enyémet visszük – mondta neki kiszámíthatóan.

– Megyünk valahová? – kérdezte Elke, csatlakozva hozzájuk a lépcsőn. A szokásos edzőruháját viselte, és kifejezetten elégedetlen volt a terv nyilvánvaló megváltozása miatt.

– Lucihoz – tájékoztatta Cyn. – Lehet, hogy elkapott egy vámpírkémet.

Elke éles pillantást vetett rá. – Csak így akarsz kibújni az edzés alól?

– Ezúttal nem – mondta Cyn komoran. – A fenyegetés elég valós ahhoz, hogy Raphael elküldje velünk Jurót is.

Elke világos szemei meglepetten kerekedtek el, ahogy kérdőn nézett Juróra. Elvégre Raphael biztonsági főnökeként Juro volt a közvetlen felettese a ranglétrán.

– Mi történt? – kérdezte.

– Ezt majd a kocsiban megbeszéljük – dörmögte Juro. – Lucia egyedül van egy idegen vámpírral.

Meleg izzás szikrázott fel Cyn szívében Juro Luci iránti érzelmeinek eme bizonyítékára. Mindkettőjüket szerette, és különösen tetszett neki a gondolat, hogy a két barátja egymás mellett találja meg a boldogságot.

– Az Expeditionnel megyünk – mondta Juro, mintha valaha is kétséges lett volna. Nem mintha Cynt ez érdekelte volna. Valójában, ha tényleg egy ellenséges vámpír várna rájuk Luciéknál, szívesebben vette a biztonságosabb járművet kéznél. Az óriás vámpírról nem is beszélve.

– Akkor menjünk, nagyember! Luci már vár – tette hozzá, és rákacsintott. A férfi nem reagált a lány incselkedésére. Se egy pír, se egy rándulás.

– Nem vagy szórakoztató! – morogta Cyn. Juro egy Mona Lisa mosolyt villantott rá, majd megfordult, hogy a terepjáró felé sétáljon, olyan atlétikus kecsességgel, ami meghazudtolta a puszta méretét. Cyn és Elke követte, utóbbi morgolódva, hogy edzőruhában megy szembeszállni egy ellenséges vámpírral.

Cyn kizárta a panaszokat. Elke csak azért volt dühös, mert úgy gondolta, hogy egyenruhában félelmetesebben néz ki. Rövid, szinte fehér szőke hajával és viszonylag alacsony termete miatt Elkét túlságosan is gyakran hagyták figyelmen kívül, mint fenyegetést. De ez néha jól jöhetett. Mégis, Elke úgy érezte, hogy ez akadályozza abban, hogy hatékonyan végezze a munkáját Cyn testőreként. Cyn megmondhatta volna neki, hogy ez nem igaz. Elke olyan erős ne-baszakodj-velem hangulatot árasztott magából, hogy nem volt szüksége a férfias szénfekete öltönyre ahhoz, hogy bizonyítsa a saját helyzetét.

Juro azonban kevésbé volt jótékony hangulatban, mint Cyn. Egyetlen lecsendesítő pillantást vetett Elkére, és a lány elhallgatott. Mert Elke ne-baszakodj-velem hangulatát Juro az ezerszeresére fokozta. Cyn elfojtott egy mosolyt, miközben a Lucihoz vezető útra készülődött.

Az út Raphael malibui birtokáról Luci nyugat L.A.-ben lévő házáig tovább tartott, mint kellett volna. De hát, valahányszor autóba ültél Los Angelesben, a dugók nagy szerencskerekébe kerültél. Egyik nap egy tíz mérföldes út tíz perc alatt megtehető volt. Másnap ugyanez az út egy óráig is eltarthatott. A mai nap a kettő között volt, de mire végre megérkeztek a Jessica’s House-hoz, a szökött tinédzserek számára fenntartott menedékhelyhez, amelyet Luci és Cyn alapított néhány évvel ezelőtt, Cyn szorongása az egekbe szökött. Luci nagyon hozzáértő nő volt. Minden nap és minden éjjel egy rakás randalírozó, boldogtalan és rosszul alkalmazkodó tinédzserrel foglalkozott, és mindezt szemrebbenés nélkül tette. Ha ez az új srác aggasztotta őt, akkor volt oka az aggodalomra.

Juro megállt a ház előtt, tekintetét a bejáratra szegezve, miközben megállt. Cyn követte a tekintetét, de nem látott mást, mint néhány tizenévest, akik óvatos pillantásokat vetve a járdaszegély mellett álló nagy, fekete jármű irányába csúsztak ki a bejárati ajtón. Nem úgy tűnt, hogy a házban bármi is indokolná azt a fajta intenzív vizsgálatot, amit Juro tanúsított, de hát őt nehéz volt kiismerni. Az alapértelmezett arckifejezése gondosan ápolt üresség volt. Ő és Cyn meglehetősen jól kijöttek egymással, és a lány tudta, hogy néha egy apró mosolyt is megeresztett, de most nem ezt látta.

– Juro? – kérdezte.

– Luciának igaza van – mormogta a férfi, a hangja olyan mély volt, hogy alig volt több egy morajlásnál.

Cyn már nyitotta a száját, hogy megkérdezze, mire gondol, de a férfi már kiszállt a járműből, és felsétált a járdán, egyetlen kecses ugrással megtéve a négy lépcsőfokot a verandáig, és kihúzta a rácsos ajtót.

– Ki a fene dugott egy búrát a seggébe? – mormogta Elke, miközben kicsúszott a kocsiból, de alighogy a lába a fűre ért, máris kinyújtotta a karját, hogy megakadályozza Cynt abban, hogy kövesse Jurót a házba. Vagy legalábbis megpróbálta.

– Baszd meg, Elke! – mondta Cyn, és elsiklott a testőre mellett. – Bemegyek oda!

– Hát persze, hogy bemész – értett egyet Elke a szemét forgatva. – Egyáltalán, miért is vesződöm vele?

– Elég a hosszasan tűrő baromságokból! – mondta Cyn, miközben fellépkedett a tornácra, és kirántotta az ajtót. – Te csak ezért a dologért élsz! Mielőtt felbukkantam, halálra untad magad, hogy Raphael bejárati ajtaját őrzöd a fenyegető ribancoktól.

– Igen – horkantott Elke –, most már csak egy miatt kell aggódnom!

Cyn színlelt felháborodással kapkodott levegő után. – Te most leribancoztál engem?

– Ha a cipő illik rád, édesem! Itt minden úgy néz ki... – Elke szavai félbeszakadtak, amikor vámpír gyorsaságot vett fel, hogy megelőzze Cynt, majd olyan hirtelen állt meg, hogy Cyn majdnem belerohant. A játékosság minden foszlánya eltűnt, ahogy Elke megakadályozta, hogy Cyn tovább menjen a házba, egész teste készenlétbe merevedett, mint egy mozdíthatatlan kőszobor, agyarai pedig az agresszió félreérthetetlen megnyilvánulásaként bukkantak elő az ínyéből.

Cyn nem is próbált meg átjutni rajta, de tett egy lépést oldalra, hogy a fegyver, amit elővett, a rosszfiút találja el, ne pedig Elkét. A tekintete Juróra szegeződött, ahogy a férfi céltudatosan haladt végig a rövid folyosón a ház hátsó része felé, ahol Luci komoly beszélgetésbe elegyedett egy tizenéves fiúval. A fiú magasabb volt nála, karcsú, sötét, kócos hajjal, kopott farmert és pólót viselt, valamint egy pár sportcipőt, amely nemcsak azért tűnt ki, mert túl újnak tűnt, hanem azért is, mert új és nagyon áhított mintázatú volt. A szökött gyerekeken ez vörös zászló volt, hogy a cipőt valószínűleg ellopták. Emellett túl közel állt Lucihoz, föléje magasodott, és egyértelműen betolakodott a személyes terébe, ha nem is megfélemlíteni, de legalábbis dominanciát akart szerezni a beszélgetésben. De Luci állandóan ilyen ifjakkal foglalkozott, együttérzéssel és valódi szeretettel bánt velük, amire a tizenévesek óhatatlanul felmelegedtek. Ez a kölyök minden agresszív pózolása ellenére is csak egy újabb boldogtalan tinédzser volt, és Cyn nem értette Elke szélsőséges reakcióját.

Legalábbis addig nem, amíg meg nem látta, hogy Juro betolakodik Luci és a fiú közé. Juro szó nélkül kinyújtotta az egyik hatalmas karját, és Lucit védelmezőn maga mögé tolta. Normális esetben a nagydarab fickó ragaszkodásának ez a bizonyítéka elég lett volna ahhoz, hogy felkeltse Cyn figyelmét, de ma nem. Túlságosan is arra a fenyegető pillantásra összpontosított, amelyet Juro a tinédzserre irányított, akiről Cyn hirtelen rájött, hogy egyáltalán nem is tinédzser. Vámpír volt, és ő volt az oka annak, hogy mindannyian itt vannak.

– Elke? – suttogta Cyn. – Ismered őt?

Elke élesen megrázta a fejét. – De Juro nem kedveli őt, és ez nekem elég.

– Ki vagy te? – Juro mély hangja morajlott. – És miért vagy itt?

– Uram – mondta az újonnan érkezett simulékonyan –, bocsásson meg nekem! Nem állt szándékomban megzavarni egy olyan magasztos embert, mint Ön!

Amikor Juro nem reagált a kirívó hízelgésre, a különös vámpír hosszan sóhajtott. – A nevem Pascal, és Chicagóból jöttem – jelentette ki vonakodva. – Semmi bajom Adennel, de haragot táplál, és nem túl szívélyes azokkal szemben, akik Klemensnek dolgoztak. Gondoltam, szerencsét próbálok itt. Csak tiszteletet érzek Raphael iránt.

Cyn a homlokát ráncolta. Aden volt a Középnyugat új ura. Legyőzte, vagyis megölte az összes többi kihívót a korábbi lord, Klemens sajnálatos halála után. Klemens a legrosszabb fajtából való seggfej volt, ezért megértette, hogy Aden miért nem akarja, hogy Klemens régi csatlósai közül bárki is neki dolgozzon.

– Furcsa módon mutatod ki a tiszteletedet – tinédzserek között ólálkodsz, és barátokat fenyegetsz – mondta Juro, meg sem próbálva leplezni a bizalmatlanságát. A betolakodó megvonta a vállát, az egyszerű gesztus olyan túlvilági kecsességről tanúskodott, amit Cyn eddig csak vámpíroknál látott. Megdorgálta magát, amiért nem vette észre a nyilvánvalót. Nem kellene, hogy szüksége legyen Juróra, vagy bárki másra ahhoz, hogy felismerjen egy vámpírt. Cyn vámpírokkal élt együtt. Ismerte az apró dolgokat, amikre figyelnie kellett, a félreérthetetlen jelekre. Az, hogy nem vette észre ezt a fickót, azt mondta neki, hogy túlságosan is önelégültté vált, túlságosan is a vámpír testőreire hagyatkozott. És ez sosem volt jó dolog.

– Nem akartam senkinek sem ártani – mondta a vámpír. – De nem voltam biztos benne, hogy szívesen látnak. Hallottam az utcán, hogy vámpírok lógnak ebben a házban, ezért azt tettem, amit mindig is tettünk a túlélés érdekében. Elvegyültem, rejtőzködve, amíg ki nem találom, hogyan léphetnék kapcsolatba Raphaellel anélkül, hogy kivégeznének.

A szavaiból gyakorlatilag áradt az őszinteség, de volt valami, ami nem egészen stimmelt vele, a fickóval. Kicsit túl őszinte volt, kicsit túl intenzív, mintha túlságosan is igyekezett volna.

– Ha túl akarod élni a következő két percet, akkor ezt abbahagyod! – morogta Juro.

A másik vámpír idegesen felnevetett. – Nem hibáztathatsz egy vámpírt, amiért megpróbálja!

Juro nem válaszolt, de a szóváltás felkeltette Cyn figyelmét. Vajon ez a fickó megpróbálta a vámpírképességeit arra használni, hogy manipulálja Jurót? Micsoda idióta.

– Kicsit megdöbbentett a vészriasztó reakciója, ez minden – folytatta a vámpír idegesen, és Cyn véleménye szerint meggondolatlanul rángatózva. – Azt beszélik, hogy az itteni Miss Luci Raphael párjának egyik barátja. – Ravasz pillantást vetett Cynre, amiből kiderült, hogy tudja, ki ő, ugyanakkor úgy tűnt, senki sem ismeri őt. – De ez az egész felhajtás a... Ó! – mondta, és a szeme eltúlzott meglepettségtől kerekedett el, ahogy szemügyre vette Juro védelmező testtartását. – Ez maga a bájos Luci, ugye? Ő a tiéd?

Juro félig lehunyt szeme aranyló színben ragyogott fel, ahogy a kisebbik vámpírt nézte, még akkor is, amikor a karját Luci köré szorította. Cyn nem tudta nem észrevenni, hogy a barátnője elég kényelmesnek érzi magát a japán vámpír széles hátához simulva, és úgy döntött, hogy ő és Luci később mindenképpen elbeszélgetnek... miután felsöpörték a port, ami ebből a betolakodóból maradt, aki nyilvánvalóan túl ostoba volt ahhoz, hogy éljen.

– Ne aggódj Lucia miatt! – morogta Juro, a hangjában több fenyegetéssel, mint amennyire Cyn vissza tudott volna emlékezni, hogy valaha is hallott volna tőle.

– Nem sértésnek szántam – motyogta a vámpír, és a tekintete Cynre és Elkére siklott. – Ms. Leighton? – kérdezte, Cynre meredve.

Elke azonnal arrébb húzódott, hogy közvetlenül Cyn elé kerüljön.

Cyn röviden tanulmányozta az új fickót, majd határozottan visszacsúsztatta a fegyverét a válltáskájába.

– Cynthia Leighton vagyok – erősítette meg. – És te ki vagy? – Nem engedte, hogy az udvarias kíváncsiságon kívül más is árnyalja a szavait. A vámpírokkal való bánásmód első szabálya az volt, hogy soha ne hagyd, hogy tudják, vagy akár csak azt higgyék, hogy megfélemlítettek.

– Raphael párja – suttogta a vámpír. – Megtiszteltetés számomra, Úrnőm!

– Ne legyen az – figyelmeztette Cyn szárazon. – Luci miatt vagyok itt, nem miattad!

A fiú elragadtatottan felnevetett, és elindult a nő felé, de Juro és Elke is megakadályozta.

A vámpír elkeseredetten fújt ki egy nagy levegőt.

– Jól van, jól van! – motyogta, és megadóan felemelte mindkét kezét. – Akkor hogyan fordulhatok Lord Raphaelhez?

– Velünk jöhetsz – javasolta Cyn szeszélyből. A legtöbb vámpír igyekezett elkerülni a találkozást Raphaellel, inkább az olyan közvetítőkkel üzleteltek, mint Juro. De ez a fickó nem. A fickónak nyilvánvalóan volt valami rejtett szándéka, és a nő úgy gondolta, a legjobb módja, hogy ezt felszínre hozza, az, ha blöfföl. Megnézve, mi pattan ki belőle. Nem mintha bármiféle fenyegetést jelentene, legalábbis nem Raphael számára. És biztosan nem addig a pillanatig, amíg átesik az összes átvilágításon, aminek Juro előbb alávetné.

Elke és Juro azonban nyilvánvalóan nem értett egyet a gondolkodásával, mivel mindketten halálos pillantásokat vetettek rá.

– Mi van? – követelte a nő. – Beszélnie kell Raphaellel, és mi odamegyünk.

Elke csak még keményebben meredt rá, de Juro röviden tanulmányozta őt, majd hagyta, hogy egy tudálékos mosoly fodrozódjon át az ajkán. Aztán, mivel nem volt a szavak embere, csak beleegyezően biccentett egyet.

– Köszönöm, Úrnőm! – lelkendezett az újonnan érkezett, majd Luci felé fordult, kihajolva oldalra, hogy Juro mögé lásson. – Luci kisasszony, az Ön vendégszeretete páratlan – mondta, és a keze után nyúlt, de hirtelen megállt, amikor Juro szótlanul felmordult egy figyelmeztetést. A vámpír ehelyett beérte egy rövid meghajlással, majd a bejárati ajtó felé indult, és vidáman kacsintott Cyn felé, amikor Elke elhátrált az útból.

A vámpír lépett ki először, Cyn és Elke pedig követte. Cyn épp időben pillantott vissza Juro felé, hogy lássa, amint a férfi egyik nagy kezével végigsimít Luci hosszú haján, majd lehajol, és lágy csókot ejt a nő ajkára. Cyn elmosolyodott. Ők voltak a két kedvenc embere; hogyan is ne élvezné, hogy együtt látja őket? Még mindig mosolygott, amikor Juro csatlakozott hozzájuk, és sötét tekintete kimondatlanul is figyelmeztetően összeszűkülve villant rá. Cyn lenyelte a nevetést, a szemei tágra nyíltak az erőfeszítéstől. Amitől Juro szeme csak még erősebben ragyogott.

– Elke – morogta, anélkül, hogy elfordította volna a tekintetét Cynről –, te és Cynthia üljetek hátra! A látogatónk elöl ül velem.

Elke egyszer bólintott, majd Cyn felé fordult. – Te Juro mögött ülsz – parancsolta. Teljes testőr üzemmódban volt, így Cyn kérdés nélkül engedelmeskedett, és átcsúszott az ülésen. Hálás volt a nagy terepjáró méretének, mert Juro egészen hátratolta az ülést, hogy elférjen a tekintélyes hosszúsága. És mivel ő maga is 180 centi magas volt, az ő lábának is szüksége volt térre.

Elke beszállt mellé a hátsó ülésre, és behúzta az ajtót, miközben Cyn becsatolta a biztonsági övét. Ő volt az egyetlen, aki ezt megtette. Még sosem látott olyan vámpírt, aki ezzel bajlódott volna.

Az út vissza Malibuba szerencsére rövid volt. Juro úgy cikázott a forgalomban, mint egy Indy-versenyző, és egyetlen szót sem szólt. A látogatójuknak viszont be nem állt a szája. Folyamatosan fecsegett, a felében értelmetlen megfigyeléseket tett Maliburól, a házakról, az óceánról, a másik felében pedig sunyi célzásokat intézett Juróhoz, mintha azt akarta volna, hogy a nagy vámpír bekattanjon és megtámadja.

Cyn mindezt kíváncsian figyelte, nemcsak azt vette észre, amit a vámpír mondott, hanem azt is, amit nem. Ahhoz képest, hogy a fickó azt állította, hogy új otthont keres Raphael területén, egyetlen kérdést sem tett fel a Raphael uralma alatti életről, vagy akár magáról Raphaelről. A legcsekélyebb idegességet sem mutatta amiatt, hogy Raphael elé megy, hogy kérvényezze a nyugati területen való tartózkodását, még akkor sem, ha korábban azt állította, hogy attól tart, Raphael kivégezné, mielőtt még érvelhetne az ügye mellett.

Cynnek az a hátborzongató érzése is támadt, hogy annak ellenére, hogy minden szava Jurónak szólt, ő volt az igazi célpont. Szinte olyan volt, mintha a szavai csak álcáznák azt, amit valójában csinált: miközben fecsegett, valami más varázslatot alkalmazott, ami Cynre irányult. Talán azért, mert ő volt az egyetlen ember, mert korábban megpróbált valamit Jurón, és leállították. Vagy talán valamiért kifejezetten őt vette célba. De bármi is volt a játéka, állandó és könyörtelen volt. Viszketett az ujja a késztetéstől, hogy megragadja a fegyverét, és lelője ezt a seggfejet, csak hogy megállítsa, bármit is csináljon. Csak a biztos tudat, hogy Raphael beszélni akar vele, állította meg. De őszintén szólva, Raphael ide vagy oda, ha ez a pöcs nem fogja be hamarosan a száját, ő mindenképpen le fogja lőni.

 

 

Pascal az óriási terepjáró első ülésén ült, a szája szabadon ontotta magából az értelmetlen fecsegést, miközben az agya az aktuális problémán dolgozott. Kibaszott Juro. Ez váratlanul érte. Pascal alaposan utánanézett ennek a feladatnak, mindent elolvasott, amit csak talált a Raphael belső körét alkotó vámpírokról. Nem volt túl sok minden, mert először is, Raphael vámpírjai végletekig lojálisak voltak, és nem voltak hajlandóak pletykálni róla. De azért is, mert a Raphaelhez legközelebb álló vámpírok többnyire mind az ő gyermekei voltak, és újjászületésük pillanatától kezdve mellette maradtak. Raphael hadnagya, Jared volt az egyetlen kivétel. Bár ő is Raphael gyermeke volt, ő Raphael képviselője lett a világban, aki bejárta az egész Nyugatot, bárhol is volt szükség rá. És ennek köszönhetően Pascal egy kicsit többet tudott meg Jaredről. De Juro... Juro Raphael oldalán volt, mióta átváltozott, és senki sem volt biztos benne, hogy ez mikor történt. Ő egy komolyan rosszfiú volt, majdnem olyan hírhedt, mint Raphael, és a rendíthetetlen hűségéről is ismert volt, valamint erejéről és harci képességeiről. Ő volt a legutolsó vámpír, akivel Pascal szívesen összeakaszkodott volna.

Szerencsére úgy tűnt, hogy a nagydarab fickó alábecsülte Pascal fenyegetést jelentő potenciálját. Ez volt az egyetlen előnye annak, hogy ilyen fiatalon változtatták át. Vámpírrá válásának korai napjaiban, a hatvanas évek virággyerek korszakában Pascal a nagyvárosok elveszett fiataljainak légiói között élt, és az utcán élő társai között találta meg áldozatait. De amint teljes vámpírerejébe lépett, már nem volt szükség arra, hogy szegénységben éljen.

Pascal nem volt erős abban, ahogy a vámpírtársadalomban a dolgokat mérték. Ha valaha is szemtől szembe kerülne egy olyan vámpírral, mint Juro, szétnyomnák, mint egy bogarat. De volt egy egyedülálló és hatalmas tehetsége, olyannyira, hogy a vámpírok között, akikkel együtt futott, becenevet kapott. Mesmernek hívták, mert ezt tette. Megbabonázott másokat, hogy azt tegyék, amit ő akart. Az általános kifejezés a hipnózis volt, de amit ő csinált, az ennél sokkal bonyolultabb volt. Egészen az agyukba hatolt, és meggyőzte őket arról, hogy amit ő akar, az a saját legnagyobb vágyuk. Vámpíroknál és embereknél egyaránt működött, különösen akkor, ha a vámpír nem volt tisztában azzal, hogy ő mire képes, és ezért nem is volt felkészülve arra, hogy védekezzen ellene. Ami az embereket illeti… nos, ők olyan egyszerű teremtmények voltak, hogy gyerekjáték volt rávenni őket, hogy azt tegyék, amit ő akar.

És ezért bosszantotta, hogy ez a Leighton nő ennyire ellenállónak bizonyult a manipulációjával szemben. Mindvégig ő volt a célpontja. Egy nappal azután, hogy Los Angeles utcáira érkezett, hallott Lucia Shinn lúzerek házáról, de nem sokat törődött vele, amíg el nem hangzott a vámpír szó. Besurrant egy csapat tinédzser közé, akik a szökevények házába mentek, és egy kicsit szaglászott. Semmi tehetségére nem volt szükség ahhoz, hogy felfedezze Cynthia Leighton menhellyel való kapcsolatát, és csak egy kicsire ahhoz, hogy rávegye Lucia Shinnt, hívja fel a jó barátját az új, valószínűleg veszélyes tinédzser miatt, aki a kanapéján lóg.

És Leighton fel is bukkant, az istenverte Juróval az oldalán. Honnan kellett volna Pascalnak tudnia, hogy a Shinn ribanc Raphael biztonsági főnökével kefél? Abban a pillanatban, amikor Pascal felismerte Jurót, tudta, hogy a tehetsége nem fog működni, hogy a nagydarab vámpír túlságosan erős, de a puszta reflexe mégis arra késztette, hogy megpróbálja. Utólag visszagondolva, ez egy meggondolatlan impulzus volt. Különösen, mivel talán köze lehetett ahhoz, hogy miért nem volt képes áthatolni Leighton természetes pajzsán. Talán a nő rájött a Juróval történt kis szóváltás alapján, és most védekezik ellene.

De még ha kapott is előre figyelmeztetést, nem kellene képesnek lennie ilyen teljesen blokkolni őt. A tehetsége páratlan volt. És ez nem önérzet volt, hanem tény. Több mint ötvenévnyi vámpírsága alatt még soha nem találkozott sem emberrel, sem vámpírral, aki ellen tudott volna állni a befolyásának, kivéve a legerősebb vámpírokat. Ez volt az oka annak, hogy a jelenlegi úrnője felkereste őt, hogy elrángatta őt a vidám tolvajbandától, és megbízta ezzel a küldetéssel. És nem engedhette meg magának, hogy cserbenhagyja őt. A tehetsége erős és hasznos volt, de ha cserbenhagyja, a nő gondolkodás nélkül elpusztítja őt.

Az egyetlen jó dolog, ami ebből a fiaskóból kisült, az volt, hogy most úton volt Raphael hatalmas birtoka felé, átkelve a kapukon, nem csak Leighton, hanem Juro jóvoltából is. Pontosan ezt remélte. Kivéve, hogy a legutolsó dolog, amit ebben az életben vagy a következőben akart, az egy tényleges audiencia volt magával Raphaellel. Raphael egy szempillantás alatt kiszúrná őt. És ha Juro össze tudta őt nyomni, mint egy bogarat, akkor Raphael... nos, mondjuk úgy, hogy ami megmaradna belőle, miután Raphael végzett, azt nem érné meg eltaposni.

Sajnos úgy tűnt, hogy mennie kell egy Raphaellel való találkozóra, hacsak nem cselekszik gyorsan. Az okos terve, hogy hogyan juthatna be Raphael birtokára, valahogy egy hatalmas komikus szívásba csavarodott.

Felsóhajtott, amikor Juro áthajtott a terepjáróval a kapun, és behajtott Raphael varázslatos birodalmába. Pascal nem az a vámpír volt, aki olyan dolgok miatt aggódott, mint a gondozott földek, vagy az esztétikailag kellemes tájak. Jobban szeretett nagyvárosokban élni, ahol az egyetlen földterület egy emeletes társasház erkélye volt. De még ő is nagyra értékelte Raphael nagyszerű birtokának elegáns kecsességét, a zöldellő gyepekkel és az ősi fákkal, amelyek mind apró fehér fényekkel voltak kivilágítva, mint egy tündérhercegnő álma.

Megpillantotta a főépületet, amelynek tiszta fehér vonalait még több fény árasztotta el, de aztán elhajtottak mellette, az út addig kanyargott a sűrű fák között, amíg egy egészen másfajta ház nem tűnt fel a sötétségből. Ez úgy nézett ki, mintha valahonnan Európából költöztették volna át, ami olyan hely volt, ahol Pascal még sosem járt. Sötétszürke kőből épült, kék csúcsos tetővel, kúszó borostyánnal és egy bonyolult bokorlabirintussal, amely végighúzódott az egész bejárat előtt. Valószínűleg ezért is hajtotta Juro a terepjárót inkább egy oldalsó bejárathoz.

– Kifelé! – parancsolta Juro, aki láthatóan nem egy bőbeszédű ember volt.

Pascal nagyot nyelt a megkönnyebbüléstől, ami átmeneti haladéknak tűnt, hiszen kétséges volt, hogy Juro egyedül közel engedné Raphaelhez. Ráadásul ő volt az egyetlen, aki kiszállt a teherautóból. Az is nyilvánvaló volt, hogy Leighton és Raphael nem ebben az ál-európai épületben lakik. Miért is tennék, amikor ott volt nekik a nagy fehér kastély, ahol lakhattak?

Remélhetőleg ez azt jelentette, hogy Pascal legalább ma este nem találkozik Raphaellel, ami azt jelentette, hogy még mindig van remény a nagy tervére. Ha mindent jól kidolgozott, még mindig megvalósíthatta.

– Lord Raphael itt találkozik velünk? – kérdezte Pascal, biztosra akarva menni.

Juro válasza egy elutasító horkantás volt, a tekintete pedig felemelkedett, amikor a mellette lévő ajtó kinyílt, és az a vámpír lépett a látótérbe, akit Pascal felismert. Jared. Raphael új hadnagya, miután Duncan felemelkedett a vámpírlordok szent soraiba.

– Juro – mondta Jared, és üdvözléképpen felemelte az állát. Aztán tekintetét Pascalra fordította, sötét szemei némán tanulmányozták őt. Jared jóképű, fekete férfi volt, gondosan nyírt szakállal és bajusszal. Nem olyan nagydarab, mint Juro, de még mindig nagyon nagy ember.

– Jared – nyugtázta Juro. – Ő itt Pascal. Chicagóból jött látogatóba – tette hozzá, hagyva, hogy a kételyei minden szótagot megízesítsenek. – Fogjuk munkára, amíg itt van!

Pascal leplezte az örömteli borzongást, amely átjárta Juro szavaira. A terve azon nyugodott, hogy be tudja magát dolgozni Raphael őrségébe. Talán mégsem volt olyan rossz fordulat, hogy Juro felbukkant, hiszen egyetlen mondatával képes volt Pascalt alkalmazni.

Jared tekintete egy hosszú pillanatra átvándorolt Juróra, és némán kommunikáltak, bár Pascal nem tudta, hogy ez csupán sokatmondó pillantás volt-e, vagy valóban telepatikusan kommunikáltak. De nem is érdekelte. Csak az számított, hogy Juro elmegy, így nem kell tovább aggódnia amiatt, hogy a hatalmas vámpír rájön, mire készül Pascal. És bónuszként Juro átadta őt Jarednek, aki pontosan oda tudta tenni Pascalt, ahová kellett.

Persze Jared is erőteljes volt. Az ember nem lett Raphael hadnagya ok nélkül. De Pascal tudott finom és ravasz lenni, ha kellett. Kivárja az időt, és addig egy kötelességtudó kis vámpír lesz, amíg Jared le nem gyengül. Aztán suttogva, halkan és észrevétlenül belopódzik a másik vámpír elméjébe. Pascal elmosolyodott magában. Igen, ez tökéletesen működött...

 

Második fejezet

 

Fordította: Szilvi

 

Cyn egy szót sem szólt, amikor Juro kitette Pascalt a fák között álló, egykor Raphael húgának, Alexandrának a kastélyánál. Azután, amit udvariasan Alexandra gyalázatának lehetett nevezni – de amit Cyn lényegesen kevésbé előkelő nyelven jellemzett, mivel a ribanc megpróbálta megöletni Cynt –, a francia provinciális stílusú kastélyt laktanyává alakították át Raphael egyre növekvő számú vámpír és ember katonáinak. Ha bárki kételkedett abban, hogy háború közeleg, elég volt megszámolnia, hány vámpír tartózkodott Raphael vámpírjai közül az épületben. A Nyugat uraként mindig is nagyszámú, mindenféle tehetségű és foglalkozású vámpírból álló kíséretet tartott fenn. Egy ekkora birtok fenntartásához sok alkalmazottra volt szükség, és még többre Raphael jelentős vállalati érdekeltségeinek működtetéséhez. Raphael pedig a sajátjain kívül senkiben sem bízott. Az emberi őrökön kívül, akiket a birtok biztosítására alkalmazott nappali órákban, minden más feladatot vámpír végzett, a házvezetéstől a könyvelésig. De a vámpírharcosai voltak a leghűségesebbek az emberei közül. Mindegyikük a saját gyermeke volt. Ők voltak a közeli biztonsági erői, és mindenhová vele utaztak.

És ezért találta Cyn furcsának, hogy Juro megengedte egy számára ismeretlen vámpírnak, hogy bejusson az őrök közé, és dolgozni kezdjen.

Oké, tehát az, hogy átadta őt Jared őrizetébe, nem volt éppen belépőjegy mindenhová. De valami ebben az egész szituációban megpendített minden önfenntartási ösztönt, amivel Cyn rendelkezett. És önfenntartás alatt nem csak a sajátját értette, hanem Raphaelét is.

A homlokát ráncolva, még mindig a különös helyzeten töprengve nézett körül, amikor a főépülethez értek. Juro megállt a lépcső lábánál, megvárta, amíg ő és Elke kiszállnak, majd azonnal visszaindult a főkapu felé.

– Gondolod, hogy visszamegy Lucihoz? – kérdezte Cyn Elkét.

– Honnan tudhatnám? – válaszolta Elke ingerülten. – Ő a te barátnőd, kérdezd meg tőle! Én a tornaterembe megyek. Akarsz csatlakozni hozzám?

– Nem, elvesztettem a motivációmat. Különben is, Raphael hamarosan visszajön.

– Hájas és petyhüdt leszel, ribanc! Akkor majd meglátjuk, hogy Raphael akar-e téged – dorgálta meg Elke, és elindult az udvarral szemben lévő épület felé, ahol többek között az edzőterem is helyet kapott.

– Nem leszek! – kiáltotta utána Cyn. Lenyúlt, és sikertelenül próbálta összecsípni a dereka körüli bőrt. Nem volt ott semmi zsírpárna, bármit is mondott Elke. Még mindig morogva az orra alatt, felvonult a lépcsőn és végig a folyosón Raphael irodája felé. Ott nem állt meg, hanem azonnal átment a tolóüvegajtóhoz, kihúzta, és kilépett, hogy hallja az alattuk lévő sziklákhoz csapkodó hullámok hangját és a hideg, nedves levegő ismerős csapkodását. Az óceán illata betöltötte az orrát, és elmosolyodott. Ez volt az otthona, akár itt, Raphaelnél, akár lent a tengerparton, abban a lakásban, amelyet még mindig fenntartott nappali használatra. Az óceán mindig is az otthona lesz.

Csak egy dolog hiányzott ebből a jelenetből, és az Raphael volt. A párkapcsolatuk napról napra erősebb lett, és most azt súgta neki, hogy a férfi még mindig mérföldekre van tőle. Felsóhajtott, beletörődve a várakozásba, amíg a férfi visszatér, hogy megoszthassa vele a Pascalra vonatkozó gyanúját.

De ez nem jelentette azt, hogy addig is malmoznia kell a hüvelykujjaival. Megpördült, és visszaindult befelé, a lift és a mélyen a föld alatt lévő magánlakosztály felé, amelyet Raphaellel osztott meg. Cyn már régóta dolgozott vámpírokkal, többek között régi bankszámlák és rég elveszett leszármazottak után kutatva. Nagyon jó volt abban, amit csinált, és egyfajta hálózatot épített ki, nemcsak a vámpírok között, hanem az emberekkel is, akik üzleteltek velük. Valakinek tudnia kellett valamit Pascalról, és ő meg akarta találni.

 

 

– Pascal, ugye?

Pascal bólintott, amikor Jared kinyújtotta a kezét, barátságos kézfogást ajánlva, amit Pascal elfogadott. Az idősebb vámpírok közül néhányan elutasították a kézfogás modern szokását, vagy azért, mert olyan korból származtak, amikor ez még nem volt általános, vagy egyszerűen azért, mert megvetették azt, amit emberi szokásnak tartottak. De először is, Pascal nem volt olyan öreg, másodszor pedig rugalmas fickó volt. Mindent megtett, hogy elvégezze a munkát, hogy ellazítsa a kijelölt célpontját. És most éppen Jared volt a célpontja. Kézfogást akart? Pascal meleg és szívélyes kézfogást adott.

– Igen, az vagyok – válaszolta Jared kérdésére. – És örülök, hogy itt lehetek.

– Nem tetszik Aden?

Pascal elgondolkodott, hogyan válaszoljon erre a kérdésre. Ha Jared és Aden barátok voltak, az ellene szólhatott.

– Aden rendben van – mondta óvatosan. – Az új fickó a városban mindig a saját csapatát akarja alkalmazni. Tudod, hogy van ez – tette hozzá, csak egy kis csavart fűzve a szavakhoz, tesztelve, hogy Jared fogékony-e a hatalmára.

– Persze – értett egyet vele Jared készségesen. – Mindenki ezt csinálja, nem igaz?

Pascal mosolyogva bólintott. – Hallottam, hogy Lord Raphael embereket alkalmaz, és úgy gondoltam, itt az ideje a környezetváltozásnak. Az biztos, hogy itt jobb az időjárás.

Jared egyetértően felnevetett, és Pascal diadalmámort érzett, amit igyekezett elrejteni. Az ösztöne azt súgta neki, hogy Jared könnyen a hatása alá kerül, de nem szabadna beképzeltnek lennie. Lassan, óvatosan fog haladni. Csak egy bolond becsülne alá egy olyan vámpírt, mint Jared. Elvégre ő Raphael hadnagya volt, és Raphael nem vett fel gyengéket.

Tehát, bár a kezdeti jelek kedvezőek voltak, Pascal okos lesz. Hosszú tapasztalata azt súgta neki, hogy szinte bárkit meglephet, ha elég óvatosan mozog, apránként sugallva az irányítást, amíg csak az ő akarata nem marad.

– A végső döntés arról, hogy felvesznek-e a sorba, természetesen Raphaelé lesz – mondta Jared. – És tudnod kell, hogy ő nem tűri a hűtlenséget semmilyen formában. Az árulást halál követi.

– Nem probléma – hazudta Pascal könnyedén. – Nem áll szándékomban keresztbe tenni egy olyan hatalmas lordnak, mint Raphael.

Jared bólintott. – A következő néhány hétben le van kötve, de el tudunk szállásolni, és találunk neked addig is valami elfoglaltságot.

– Az nagyszerű lenne – értett egyet Pascal lelkesen. – Nagyra értékelek bármit, amit megteszel értem! – Az arcába kellett harapnia, hogy ne nevessen fel, mert Jared még nem tudta, de pokolian sokat fog tenni.

 

 

Cyn még mindig a számítógépén dolgozott, amikor meghallotta, hogy életre kel a lift. Tudatában volt, hogy Raphael néhány perccel korábban visszatért a birtokra, és küzdött a késztetés ellen, hogy felrohanjon az emeletre, és üdvözölje őt. Még ha a legrosszabb, amit sejtett, igaz is volt, Pascal látogatásában nem volt semmi különösen sürgető. Lehet, hogy nem kedvelte Jaredet, de a férfi nem volt bolond. Nem volt hajlandó néhány óra után átadni a királyság kulcsait egy ismeretlen vámpírnak. Emellett Juro kétségkívül már tájékoztatta Raphaelt a váratlan látogatójukról.

Ennek tudata azonban nem csökkentette Cyn türelmetlenségét, hogy maga is beszélhessen Raphaellel. Már talpon volt, és közvetlenül a lift előtt várakozott, amikor az megérkezett.

Raphael széles mosollyal nézett fel, amikor az ajtók kinyíltak. Még mindig az öltönyét viselte, de a nyakkendőjét meglazította, és az inge felső gombja is ki volt gombolva, felfedve a torka erős oszlopát. Cyn szíve boldog kis táncot lejtett a férfi láttán, egy pillanatra megfeledkezve Pascalról és a terveiről.

Raphael a nő dereka köré csúsztatta a karját, amint kilépett a liftből, és az erőteljes testéhez húzta. Cyn átkarolta a férfi nyakát, és lábujjhegyre emelkedett, hogy megcsókolja a száját.

– Milyen volt az estéd, lubimaya?

– Üres nélküled – mormogta a férfi ajkára.

A férfi felnevetett. – Tudom, hogy ez nem igaz, Cynem! Beszéltem Juróval.

– Csak azért, mert történtek dolgok, még nem jelenti azt, hogy az estém nem volt üres nélküled.

– Biztos jobban aggódsz emiatt a Pascal miatt, mint gondoltam.

– Azt mondod, hogy én nem hiányoztam neked? Mert ez úgy hangzik... – A szavai egy zihálással szakadtak félbe, amikor Raphael felemelve a lábáról, egy elsöprő ölelésbe vonta, a szája pedig leereszkedett, hogy egy hosszú, hosszan tartó csókot nyomjon rá, ami elárulta, mennyire hiányzott neki.

– Hiányoztál, Cynem! – suttogta végül.

– Igen – zihálta a lány.

Raphael visszaengedte a nőt a lábára, a keze lassú simogatással ereszkedett a hátáról a csípőjére, majd elengedte, amikor átment a szobán a nagy gardróbszobájukhoz. – Szóval, mesélj! – mondta, miközben vetkőzni kezdett. – Már tudom Juro benyomásait erről a Pascalról, de mik a tieid?

– Mit mondott Juro? – kérdezte kíváncsian, követve a férfit a gardróbba, és az ajtófélfának támaszkodva értékelte a látványt, ahogy minden egyes ruhadarabot levesz.

– Nem – mondta a férfi. – Előbb mondd el, te mit gondolsz!

– Oké. Nos, először úgy tűnt, mint bármelyik másik alacsony szintű vámpír. Kicsit esetlen, és túlságosan is lelkesen nyalizott Jurónak, de ennek a kontextusban volt értelme. Azt állítja, hogy Chicagóból jött, és a nyugati partra akar költözni, most, hogy Aden átvette a hatalmat. Tudva, hogy Aden mekkora pöcs...

Ez vigyort csalt ki Raphaelből, amit a nő viszonozott. Nem igazán tartotta Adent pöcsnek. Már nem. Nem a legjobban indult a kapcsolatuk, de a párja, Sidonie eléggé belevaló csaj volt, és borzasztóan kedves. Cyn úgy gondolta, ha Sid szereti a fickót, akkor talán nem is olyan nagy seggfej, mint amilyennek eredetileg gondolta. Ráadásul kiderült, hogy tisztességes uralkodónak bizonyult a Középnyugat számára, és ami még fontosabb, szövetséget kötött Raphaellel abban, amiben az összes észak-amerikai lord hitt, hogy háború lesz az európai vámpírokkal. Vagyis majdnem az összes lord. Lord Enrique Mexikóból világossá tette álláspontját a Tanács legutóbbi ülésén. Nyilvánosan elutasította az aggodalmaikat, míg négyszemközt azzal vádolta Raphaelt, hogy megpróbálja az uralma alá hajtani az egész kontinenst.

Ez visszaterelte őt Pascalhoz.

– Mindenesetre elsőre ártalmatlannak tűnt, de mint minden jó horrorfilmben, az első benyomás nem mindig pontos. Megesküdnék rá, hogy idefelé jövet bökdösött.

Erre Raphael abbahagyta, amit csinált, és szembefordult vele. – Hogyan bökdösött? – követelte.

– Az erejével, vagy bárminek is hívjátok. Éreztem ezt a nyomást a fejemben. Csak egy halvány kísértete volt annak, amire te képes vagy, de... – Vett egy nagy levegőt, és kiengedte, tudva, hogy nincs más bizonyítéka, mint az erős hite Pascal rosszindulatában. – Pascal volt az, Raphael. Tudom!

Raphael egy pillanatig tanulmányozta a nőt, és mély ráncok sötétítették az arckifejezését. – Holnap beszélek Juróval és Jareddel.

– Valószínűleg azt hiszed, hogy paranoiás vagyok, vagy...

– Nem! – mondta azonnal, odalépett hozzá, és az egyik kezét a karjára tette, míg a másikkal megsimogatta az arcát. – Bízom az ösztöneidben, Cynem! Ha azt mondod, hogy valami baj van vele, akkor tudni akarom, mi az!

Cyn a férfi derekára fonta a kezét. Raphael mostanra már nagyrészt levetkőzött, nem maradt rajta más, csak a sötét nadrágja, amely kigombolva és félig lehúzott cipzárral lógott, alig kapaszkodva keskeny csípőjébe.

– Próbáltam keresni némi előzményt róla – mondta, és hagyta, hogy a férfi lássa az aggodalmát, amikor felnézett rá. – Az egész estét a neten töltöttem, minden általam ismert fórumon, minden adatbázisban megnéztem. Senki sem hallott még róla.

– Lehet, hogy nemrég változott át – mondta Raphael elgondolkodva.

– De ő nem ezt mondta – emlékeztette a lány. – Azt állította, hogy a Középnyugaton élt Klemens uralma alatt. Akkor hogy lehet, hogy még senki sem hallott róla?

– Adenhez fordulok, és megkérem, hogy az emberei nézzenek utána. Valószínűbb, hogy hamis nevet adott meg nekünk.

Cyn még közelebb lépett. – Gondolod, hogy kém? – kérdezte halkan, bár kizárt, hogy bárki meghallhatta volna a beszélgetésüket.

– Nagyon is lehetséges. Mondtam, hogy számítottunk az ellenségeink lépésére. Ez lehet az.

– De mi a terve? Azt akarja, hogy...

– Cyn – mondta Raphael, és elhallgattatta a lányt azzal, hogy ujjaival végigsimított az ajkán. – Juro a helyzet magaslatán áll, ahogy Jared is. És ha nem sikerül felismerniük Pascal valódi indítékait, én bízom a saját szerény képességeimben...

Cyn volt a soron, hogy egy gúnyos fújtatással félbeszakítsa. – Nincs benned egyetlen szerény csont sem! De hát nem akarod tudni...

– Egy dolgot tudok, lubimaya! Későre jár, és ha háború közeleg, még egyszer szeretkezni akarok a szeretett párommal a vég előtt.

– Ne mondj ilyet! – suttogta Cyn. – Még viccből sem! Senkinek sem lesz vége!

– Akkor is szeretkezz velem!

Kényszerítette magát, hogy elmosolyodjon a rajta átfutó hideg ellenére is, amit a szavai kiváltottak.

– Bármikor, agyaras fiú! – mormogta, és a férfi ölelésébe lépett, a keze végigcsúszott a lapos hasán, a hívogatóan félig nyitott nadrágjába. Keménynek és készenállónak találta a férfit, ahogy ujjai a hosszán köröztek, lassan fel-lesimogatta, értékelve a méretét és szélességét, vastagságának bársonyos bőrét, az alatta lévő acélos keménységet. A lélegzete elakadt, amikor a férfi farka mohón rángatózott a tenyerén.

Raphael lélegzete simogatás volt a nő bőrén, ahogy megragadta a blúzának két oldalát, és feltépte, erős ujjai megérintették a melltartó finom kapcsát.

– Cyn – dörmögte a lány fülébe.

A lány felnézett, és a férfi szája az övére tapadt, ujjai belegabalyodtak a hajába, amivel a helyén tartotta, nyelve mélyen a szájába hatolt, végigsöpört az ínyén, simogatta a nyelvét. Az ajkai a fájdalom határáig nyomódtak a férfi ajkaihoz, de nem akarta elengedni, nem akarta elveszíteni Raphael szájának meleg nyomását, az agyarainak éles hegyét. A nő felváltva nyomta a nyelvét a szájába, megkeresve a férfi agyarait, simogatva azok kemény hosszát, ugyanakkor tovább masszírozta a farkát, az ujjai fel-alá játszottak a hosszán, szorítva és elengedve, amíg Raphael lökdösődni nem kezdett a keze ellen.

Raphael marka hirtelen a nő tarkójára szorult, az ujjait a hajába fonta, majd élesen hátrahúzta a fejét. A lány felsikoltott, amikor a mozdulattól az egyik agyar hegye az ajkát súrolta, feltépve a puha bőrt, hogy csöpögő vért fakasszon. Cyn érezte, ahogy a meleg folyadék kifolyik, érezte, ahogy Raphael teste megmerevedik reakcióként, nyelvével az utolsó cseppet is felnyalintja, a torka pedig dolgozik, miközben éhes morgással lenyeli.

– Cyn! – ismételte meg, ezúttal figyelmeztetően.

– De én szeretem megérinteni...

Csak ennyit tudott mondani, mielőtt felkapták és a nagy ágyukra dobták. Nevetett, ahogy repült a levegőben, és megpattant a vastag matracon. Aztán hátradőlt, és elismerően figyelte, ahogy Raphael leveti a nadrágját és az alsónadrágját – amit csak az öltönynadrághoz viselt –, és egyetlen türelmetlen mozdulattal rántja le őket a lábáról, mielőtt átrobog a szobán az ágy felé. Cyn nevetése abbamaradt, a lélegzete elakadt a tüdejében, ahogy a teljesen meztelen és teljesen felizgult Raphael pompázatos látványát szemlélte. Közel 190 centi magas volt, tiszta, férfias szépség. Széles vállak, karcsú, határozott izomrétegek, formás mellkas és olyan hasizom-kockák, amelyek közelebb álltak a nyolcashoz, mint a hatoshoz. A hasa lapos volt, a csípője keskeny, és... nos, minden más egy művész álma volt.

Raphael nézte, ahogy a lány őt figyeli, és önelégült mosoly ívelt érzéki ajkaira, miközben egy halálos ragadozó minden kecsességével kúszott az ágyra. Cynnek az ilyen pillanatokban jutott eszébe erőteljesen, hogy a szeretője valami más, mint ember. Egyetlen ember sem rendelkezhetett ilyen szépséggel és halálossággal egy tökéletes csomagban.

Az enyém, az enyém, az enyém, gondolta magában.

– A tiéd – értett egyet Raphael, és Cyn rájött, hogy hangosan is kimondta.

Még mindig négykézláb, karjaival és lábaival körbevéve a lány testét, Raphael a nő melléhez hajtotta a fejét, fogai egyik felálló mellbimbóra záródtak, mielőtt beszívta a mellét a meleg, nedves szájába. A nő háta felfelé ívelt, jobb hozzáférést biztosítva a férfinak, miközben ujjai Raphael sűrű, rövid hajába túrtak, egészen a tarkójáig. Lábait a férfi dereka köré kulcsolta, és felnyögött, amikor rájött, hogy szinte még minden ruhája rajta van.

– Raphael – panaszkodott nyugtalanul.

A férfi felemelte a fejét, vigyorogva nézte a lány frusztráltságát, majd figyelmeztetés nélkül lecsúszott a testén, és elkezdte levetni a farmerját, feltépve a gombot, és lecsúsztatva a cipzárat. Cyn kínlódva kibújt a blúza és a melltartója maradványaiból, miközben Raphael a hüvelykujját a farmerjába akasztotta, és a csípőjére húzta, elkapva a bugyijának keskeny pántját is, miközben lecsúsztatta a lábán és a csupasz lábfején.

Lelassított, miután a lány teljesen meztelen lett, hátradőlt a sarkára, nagy kezeit végigsimította a nő vádliján, felfelé haladva elkapta a térdeit, és a mellkasához hajlította őket, felnyomva és széttárva a combjait, majd kendőzetlen elismeréssel megnyalta az ajkát.

Cynnek elakadt a lélegzete a torkában, amikor a férfi szeme ezüstös fényben kezdett ragyogni, a tekintete a lányra szegeződött a sűrű, fekete szempillák legyezőjén keresztül.

– Az enyém! – morogta a férfi, tudatosan utánozva a nő korábbi követelését. A férfi agyarai kicsúsztak az ajkai közül, amelyekről Cyn tudta, hogy megtévesztően puhák, és kiszáradt a szája.

– Raphael – suttogta, majd a feje hátraesett, és csak zihálni tudott, amikor a férfi lehajolt, és a combjára tapasztotta a száját, miközben agyarai áthatoltak a puha bőrön, és átszúrták a lábában lévő nagy vénát. Cyn felzihált, ahogy a férfi harapásában lévő eufórikus anyag a véráramába száguldott, a vére felforrósodott, és minden idegvégződése úgy világított, mint a szteroidos karácsonyi izzók. Felkiáltott, amikor a csiklója dicsőségesen életre kelt, és egyetlen, dübörgő szívdobbanás alatt váltott át a felizgultból az ó-istenem-mindjárt-elélvezekig. Megpróbálta összenyomni a combjait, az ösztön azt parancsolta neki, hogy megvédje lüktető csiklóját a további ingerléstől, de Raphael nem engedte. A kezei szélesre tárva tartották a nőt, miközben az ajkai a combját simogatták az agyarai körül. A lány érezte a harapás szívását, Raphael torkának erős működését, miközben a vérét nyeldeste.

Felfelé lökte a csípőjét, öntudatlanul kereste a farkat, hogy kitöltse üres punciját, miközben az orgazmus egyre csak gördült, elektromos impulzusként siklott végig a bőrén, megfeszítette a mellbimbókat a duzzadt melleken, minden idegszálát remegésre késztette, amíg azt hitte, szétszáll, a testét túl sok érzés, túl sok élvezet árasztotta el ahhoz, amit egy nő képes elviselni.

Távolról tudatosult benne, hogy Raphael agyarai kihúzódnak a combjából, hogy a nyelve durván végigsiklik a szúráson, amivel lezárja a szúrt sebeket.

– Édes, Cynem – dörmögte a férfi éjsötét hangján. Lélegzete forró volt a punciján, ahogy előrehajolt, és végighúzta a nyelvét a szeméremajkain, megízlelve az izgalmának nedveit. – Még édesebb – mormolta. Aztán figyelmeztetés nélkül a csípője szétnyomta a nő combjait, ahogy mélyen a testébe hatolt a farkával, arra kényszerítve Cyn hüvelyét, hogy befogadja őt, a belső izmai remegtek, ezer ujjal simogatták a férfit, behúzták és erősen összeszorították, végigfodrozódva a hosszán.

Cyn visszaharapott egy elégedett nyögést, helyette sóhajtott egyet, miközben karjai a férfi széles vállai köré fonódtak, lábai pedig a csípője köré. Érezte, ahogy a férfi feszes feneke megfeszül, ahogy egyenletes, lüktető ritmusban ki-bemozog.

Raphael szája a nyakához ért, és a lány azt hitte, hogy megint meg fogja harapni, de ehelyett megcsókolta, nyalogatta és ízlelgette az ajkát, majd éhes csókban megrohamozta a száját. Megkóstolta a saját nedveit a férfi nyelvén, a vérét az ajkán, és Cyn megremegett a vágytól, a tiszta kéjtől.

– Raphael – suttogta, annyi mindent szeretett volna mondani neki. Hogy mennyire szerette őt, hogy mennyire megtölti az életét fénnyel és energiával, hogy ő mennyivel több mindenből a világban, mert a férfi szerette őt. De nem tudta mindezt elmondani, nem tudott elég szép szavakat találni ahhoz, hogy átadja az érzelmek mélységét, amit a férfi megérdemelt volna. Így hát csak a nevét suttogta, és szorosan magához ölelte, érezte, ahogy a tűz egyre forróbban és forróbban ég közöttük, miközben a hüvelye összehúzódott és végigfodrozódott a férfi hosszán, rángatta őt, amíg a férfi felszabadulása el nem árasztotta a testét melegséggel, és együtt átdübörögtek a határon.