7.-8. Fejezet

 

Hetedik fejezet

 

Fordította: Szilvi

 

Csend lett, miután Raphael és az emberei motorzúgás és kipörgő kerekek közepette elindultak. Alexandra rosszalló pillantást vetett a dohos templomra, tekintete végül a sötét hajú nőre esett, aki nyilvánvalóan az új úrnője lesz. Vagy talán a hatalom nyomának a másik irányba kellene mennie. Elvégre Alexandra idősebb volt, és Raphael kapcsolatai is megvoltak neki. A férfi most dühös volt, de nem hagyná el teljesen. Ha ő utána nyúlna, a férfi ott lenne mellette, ahogy a születése óta mindig ott volt.

– Nos – mondta, és kezdett türelmetlen lenni Violet tétlensége miatt. Úgy tűnt, a nő még mindig sokkos állapotban van Raphael erőfitogtatása után. – Kicsit nyirkos itt bent, talán... – A hangja elhalkult, amikor Violet végre megmozdult, és lassan Alexandra felé fordult.

– Ha választhatnék, itt helyben megölnélek – mondta Violet, a hangja mély és karcos volt a kimerültségtől. – De nekem is van uram, és ha mást nem is, de találkozni akar veled. Tudsz vezetni?

Alexandra megrázta a fejét. – Raphael mindig...

– Tényleg nem akarok többet hallani Raphael csodáiról. Gyere, a kocsim a közelben van, és mindkettőnk szerencséjére tudok vezetni.

 

Mexikóváros – két nappal később

 

Alexandra követte Violetet az elegáns szalonba, a csempézett padló hűvös volt a vékony talpú, dizájnercipője alatt, amelyet akkor viselt, amikor Pascal elrabolta őt Raphael börtönéből. Az csak néhány napja volt, kevesebb mint egy hete, de sokkal hosszabbnak tűnt. Az elmúlt két nap pokoli utazás volt, Violet egész éjjel vezetett, napközben pedig mindketten abban az olcsó motelben húzták meg magukat, amit a rövid idő alatt találtak. Ha egyáltalán volt valami jó, akkor csak az, hogy szerencséjükre még mindig késő tél volt, hogy az éjszakák még mindig elég hosszúak voltak ahhoz, hogy három helyett csak két éjszakába telt, mire elérték a céljukat. Ami nyilvánvalóan ez a szép és meglehetősen nagy kiterjedésű hacienda volt Mexikóvároson kívül. Alexandra tudta, hogy Mexikó Enrique területe, hogy Mexikóváros a főhadiszállása. De az nem Enrique volt, aki ott ült a nagy székben, és úgy figyelte Alexandra és Violet közeledését, mint aki elvárja, hogy térdre boruljanak előtte. Enrique elég jóképű volt, de kényes ember volt, és a hivatalosabb megjelenést részesítette előnyben. Az évek során többször is látta őt, amikor Raphael volt a soros házigazdája az éves tanácsülésnek, és Enrique mindig tökéletesen fel volt öltözve, legutóbb egy teljes, háromrészes öltönyben és nyakkendőben. Soha nem öltözött volna úgy, mint ez a vámpír, fekete nadrágban és csillogó cowboycsizmában, szőke haját hátranyalva, izmos alakja pedig jól láthatóan kirajzolódott a kasmírpulóver alatt.

– Atyám – mondta Violet, és pontosan úgy tett, ahogy Alexandra megjósolta, lehajtott fejjel, kecsesen térdre ereszkedett.

– Elbuktál, Violet.

– Bocsánatáért esedezem, uram! Raphael erősebb volt, mint amire mi... mint amire számítottam. És a mágus haszontalan volt. Raphael emberei csak úgy tettek, mintha megingatnák őket a trükkjei.

A jóképű vámpír felemelte a tekintetét, szemügyre vette Alexandrát, aki néhány méterrel a térdelő Violet mögött állt, és a vizsgálódása megdöbbentően tolakodó volt, ahogy tetőtől talpig végigmérte a lányt.

– Ez minden, amit hoztál nekem? – kérdezte, gúnyos mosollyal elutasítva Alexandrát, és ismét Violethez fordult. – Vannak ágyastársaim, Violet! Nincs szükségem másikra!

Alexandra hevesen elpirult, de most az egyszer hallgatott. Kezdte azt kívánni, bárcsak a Raphael garázsa alatti cellájában maradt volna. Legalább biztonságban volt, amit most nem érzett.

– Ő Raphael húga, uram – mondta Violet buzgón. – Ő volt az, aki után Raphael Mexikóba sietett megmenteni. Nem jártunk sikerrel, de még mindig lehet valami értéke.

A mester sötét tekintetét Alexandrára szegezte. – Te Raphael húga vagy? Született vagy átváltozott? – kérdezte, amikor Alexandra némán bólintott.

– Született, uram – felelte a lány. – Ugyanaz az anyánk és ugyanaz az apánk. Ugyanazon az éjszakán változtattak át minket, bár különböző mesterek.

A vámpír összeszorította az ajkait, és elgondolkodva bámulta a nőt. – Miért vagy itt?

Alexandra a homlokát ráncolta, nem értette a kérdést.

– Uram?

– Ha a kedves bátyád odáig rohant, hogy megmentsen téged, miért vagy itt velem, ahelyett, hogy az ő vigasztaló ölelésében lennél biztonságban?

A lány lélegzetet vett, még mindig nem igazán tudta elhinni, ami történt. – Választási lehetőséget adott nekem. Visszamehetek vele, vagy jöhetek hozzád. Úgy döntöttem, hogy elhagyom őt.

– Miért tetted ezt?

– Raphael egyre inkább a kis házikedvence befolyása alatt áll. Már nem az az ember, aki volt.

A vámpír oldalra billentette a fejét, és kíváncsian nézett rá.

– Ez igaz, Violet? – kérdezte, anélkül, hogy levette volna a tekintetét Alexandráról.

– Nem ez volt a benyomásom, uram! A támadásunk első pillanataiban egyenesen a nőre támadtunk, azzal a szándékkal, hogy eltereljük Raphael figyelmét, hogy rákényszerítsük, hogy őt védje saját maga helyett.

– És? – kérdezte türelmetlenül.

– És még csak egy pillantást sem vetett a nő irányába, nemhogy megpróbálta volna megvédeni.

– Meghalt?

– Á, nem, uram. Fegyver volt nála.

– Egy pisztoly. Fegyverrel ölte meg az egyik fő vámpíromat? – A szavak hitetlenkedők voltak, a hangja feszült a dühtől.

– Igen, uram – suttogta Violet.

A szőke vámpír lehunyta a szemét, és mély levegőt vett, bár hogy az erő vagy a türelem miatt, Alexandra nem tudta. De amikor kinyitotta a szemét, egyenesen rá meredt.

– Mit tudsz a bátyád üzleteiről?

Alexandra zavartan pislogott. – Uram?

– Az üzleteiről – tisztázta élesen a vámpír. – A pénzügyeiről. Magántulajdonai, számlaszámai, jelszavai? Amikor pénzt akartál, hogyan jutottál hozzá?

Alexandra a homlokát ráncolta. – Nem kezeltem pénzt. Hitelkártyáim voltak, és az elmúlt évben...

A férfi nem hagyta, hogy befejezze. – És mi van a privát szentélye kódjával, a hely, ahol alszik – azt tudod?

– Nem – mondta Alexandra, megdöbbenve azon, hogy egyáltalán megkérdezte. – Raphaelen kívül senki más nem tudja. És persze a szajhája.

– Akkor mire vagy jó nekem? Nincs hatalmad, nincs tudásod... és irritálod Violetemet.

Alexandra egy pillantást vetett Violetre, aki elfordította a fejét, és szúró pillantással bámult Alexandra irányába.

– De... – tiltakozott, aztán felzihált, amikor elképesztő fájdalom hasított a mellkasába, a tüdeje összehúzódott, és az izmai görcsbe rándultak. Hitetlenkedve pördült vissza a férfi vámpír felé, és érezte a férfi erejének elsöprő súlyát, a tekintetének égető gyűlöletét.

Utolsó lélegzetvételével egy utolsó könyörgést formált. – Raphael!

 

Malibu, Kalifornia

 

Raphael irodájában találkoztak újra. Jared a Raphael íróasztala előtti két szék egyikén ült, Juro az egyik oldalon állt, a kezét összefogta a háta mögött, mint egy pihenjben álló katona. Cyn félig Raphael asztalán ült, ferdén, hogy ne fordítson Jarednek hátat, de leginkább Raphaellel és Juróval szemben.

– Szóval, nincs kétség – mondta Raphael. – Mexikóvárosba hajtottak.

– És találkoztak egy olyan mesterrel, akit még sosem láttam – erősítette meg Juro. – De nem csinál titkot a jelenlétéből. Enriquenek vaknak és ostobának kellene lennie, hogy ne tudjon róla.

– Enrique benne volt, uram – erősködött Jared. – Alkut kötött, hogy biztosítsa a saját területét, és a pokolba velünk, többiekkel.

Cyn nem szólt semmit, de most az egyszer egyetértett Jareddel. Enrique eladta magát az ellenségnek.

Raphael egy pillanatig hallgatott, elegáns kezét összekulcsolta maga előtt. Fekete szemével Cyn szemébe nézett, és előrehajolt, mintha mondani akarna valamit. De aztán hirtelen talpra rándult, mintha egy nagy csapás érte volna. A szeme nyilvánvaló fájdalomtól csukódott le, és a feje előrebukott, az álla a mellkasának ütközött.

Cyn riadtan csúszott le az asztalról, és mellé guggolt. – Raphael? – mondta, kezével a férfi tarkóját simogatva, miközben elég közel hajolt hozzá, hogy az arcát a férfi arcához támassza. – Mi az, kicsim? Mi történt?

A férfi könnyeinek perzselő forrósága nedvesítette az arcát, és érezte, hogy a saját szeme is megtelik együttérzéssel, bár nem tudta, miért.

– Raphael? Beszélj hozzám! – könyörgött halkan, zavartan, amikor a másik két vámpír kisurrant a szobából. Juro becsukta az ajtót, így egyedül maradt Raphaellel.

Raphael ekkor felnézett, a szeméből még mindig véres könnyek folytak, amikor a lány szemébe nézett.

– Alexandra elment – suttogta, és Cyn szíve fájdalmasan összeszorult, de nem a nő miatt, hanem Raphael miatt.

– Ó, kicsim! – suttogta, el akarta venni a fájdalmat, és arra gondolt, hogy Alexandra nem érdemelte meg, hogy így gyászolják, nem érdemelte meg egy másodpercig sem Raphael fájdalmát.

– Hogyan segíthetek? – mormolta. – Mire van szükséged?

– Erre – mondta Raphael, átkarolta a lányt, és az ölébe emelte. – Csak erre!

És Cyn így ölelte át, miközben az éjszaka tovább haladt, a férfi pedig szótlanul gyászolta a veszteséget, amiről Cyn tudta, hogy ő soha nem fog megérteni.

Epilógus

 

Fordította: Szilvi

 

Egy hét telt el, mire Raphael végre szóba hozta az Acuña óta hátrahagyott, befejezetlen ügyeket. Cyn tudta, hogy fáj neki, és ezért Alexandrát hibáztatta. Az önző ribancnak még meghalnia sem sikerült úgy, hogy ne terjessze szét a nyomorúságát. De Raphael az irodájában eltöltött egyetlen sokkoló pillanat után – amikor a gyásza olyan erős volt, hogy az átszivárgott Juróra és Jaredre, és ők már azelőtt tudták, mielőtt Raphael hangosan kimondta volna, hogy Alexandra meghalt – gondosan elrejtette az érzéseit. Évszázados gyakorlata volt ebben, az érzelmei elrejtésében, de Cynnel ez nem működött.

Éppen készülődtek az esti szórakozásra, hogy részt vegyenek valamilyen adománygyűjtésen, amelyen Raphaelnek politikai okokból meg kellett jelennie. Lehet, hogy a vámpírok között ő az univerzum ura, de az emberek világában is rengeteg üzleti érdekeltsége volt, és ez azt jelentette, hogy politikusokkal és vállalati vezetőkkel kellett bájolognia, akik meghozták és befolyásolták azokat a döntéseket, amelyek befolyásolták a Raphael Enterprises eredményét. Ami Cynt illeti, ő már régi motoros volt az ilyesmiben. Amióta az eszét tudta, mindig megjelent az apja és a nagyszülei különböző ütős rendezvényeinek előadásán. A legtöbbet beszüntette, amint elég idős lett ahhoz, hogy számítson a véleménye, de valahogy nem zavarta, amikor Raphaelért csinálta.

A szerelem mindenféle dolgokra késztette az embereket.

Belelépett egy pár gyönyörű, szaténból és kristályból készült Manolo Blahnik-cipőbe. A sarka nem volt olyan magas, mint amilyet általában szeretett hordani, de a cipő annyira szép volt, hogy mégis megvásárolta. És egy kicsit feldobta a kis fekete ruhát, amelyet erre az alkalomra húzott elő. Ez történetesen ujjatlan volt, de ez csak véletlen volt. Legalább tíz fekete kisestélyi lógott a szekrényében, mind megfelelő. Meg sem nézte, mielőtt felkapott volna egyet, hogy felvegye.

A háta mögé nyúlva megpróbálta befejezni a cipzár felhúzását, aztán úgy döntött, hogy kihasználja a szomszéd szobában lévő gyönyörű férfit.

Kisétált a gardróbszobából, és Raphaelt a nagy székében találta ülve, és mint mindig, most is lehengerlően nézett ki. A mai este fél-formális volt, koktélruha a nőknek, szmoking a férfiaknak. És Raphaelnél jobban senkin sem állt a szmoking.

A férfi felnézett az olvasott dokumentumból, és rámosolygott a lányra.

– Felhúznád a cipzáramat? – kérdezte a lány.

A férfi azonnal felállt, félretette a papírjait, és az ujjával jelezte, hogy a nő forduljon meg.

Cyn közelebb lépett egy lépést, és a kérésnek megfelelően hátat fordított. Érezte a férfi nagy kezének meleg siklását, ahogy becsúsztatva a ruhájába a hasára tette, ahol gyengéden megnyomta, és magához rántotta a hátát, miközben az ajka a lány csupasz vállára simult.

– Csodálatosan nézel ki, Cynem!

– Te is, Raphaelem – mormogta, és gyorsan pislogott, hogy a szemébe szökő könnyek ne tegyék tönkre a sminkjét. Napok óta ez volt az első alkalom, hogy a férfi önmagának tűnt.

Raphael megcsókolta a vállát, majd a nyakát. – Mit is kellene itt csinálnom? – incselkedett a férfi.

– Zip.

– Á, igen! – A férfi egy utolsó simogatást adott a hasának, majd eltávolította a kezét, és becipzárazta a ruhát a nő dereka fölött az alacsony kivágásig.

A lány átnézett a válla fölött.

– Köszönöm, agyaras fiú!

A férfi elvigyorodott, majd hirtelen kijózanodott. De ez csak a szokásos komolysága volt, a szomorúság árnyalata nélkül, amely túl sok napon át árnyékolta a szemét.

– Találtál nekem egy hírnököt, Cynem? Azt, amelyik Mexikóba megy?

A lány bólintott, megkönnyebbülve, hogy a férfi, úgy tűnt, visszatér a munkához, de egy kicsit aggódott, hogy az üzlet Mexikóval kapcsolatos.

– Lana Arnold – mondta neki. – Fejvadász, de végez némi magánnyomozói munkát is, leginkább a vadászképességeit használja, például megtalálja az eltévedt embereket. Nemrég elvállalt nekem néhány munkát, és jól dolgoztunk együtt. Az ügynöksége Arizonában van, de sok munkát végzett a határ túloldalán is.

Raphael bólintott, aztán felvette a papírokat, amiket olvasott, és átnyújtotta neki. – Nézd meg ezeket!

Cyn a papírokra nézett, majd egy pillanatra felnézett a férfira, de nem látott az arcán semmit, ami elárulta volna, mire számíthat. Lehajtotta a fejét, és olvasni kezdett. Három levél volt. Az első egyszerű volt, egy utasítás-tervezet az ügyvédeinek, Kimiko és Boyd Loricknak, amelyben arra kérte őket, hogy a másik két dokumentumot juttassák el... és ez a rész üresen maradt, feltehetően azért, mert arra várt, hogy megtudja Cyntől a magánnyomozó nevét.

A többi dokumentum sokkal érdekesebb volt. Az egyik rövid és kedves volt, Raphael folyékony betűivel írt üzenete egy Xuan Ignacio nevű személynek, amelyben közölte, hogy „ideje elmesélni a történetet” annak, aki átadja neki ezt az üzenetet. Minek a történetét, tűnődött. Elfintorodott, és félretette, hogy elolvassa az utolsó dokumentumot.

Ez is Raphaeltől származott, de az ügyvédjeinek írt levélhez hasonlóan ez is egy gépelt vázlat volt. Arra kért, hogy minden segítséget és támogatást nyújtsanak... még egy üres hely Lana nevének... hogy megkönnyítsék Xuan Ignacio felkutatását, és a címzettje... a homlokán elmélyültek a ráncok.

Felnézett Raphaelre. – Vincent?

A férfi szótlanul bólintott.

– Nézd, értem én, hogy ő Enrique nagy gonosz kettes számú embere – mondta. – De nekem úgy tűnt, hogy ő egyfajta játékos. Ha ez fontos, biztos vagy benne, hogy képes rá? És ki az a Xuan Ignacio egyébként?

Raphael a nő füle mögé simított egy tincset, óvatosan kihúzva azt a lógó gyémánt fülbevalóból, amelyet viselt.

– Xuan egy nagyon régi barátom, akinek van egy titka. Ami Vincentet illeti, igazad van. Ő is játékos lehet. De nincs több idő a játékra, Cynem! Háború közeleg, és Enriquenek mennie kell!

Cyn a férfi jóképű arcát tanulmányozta, szinte félt feltenni a következő kérdését, de tudnia kellett valamit.

– Enrique ölte meg Alexandrát, Raphael? – Halkan beszélt, próbálta enyhíteni a kérdése hatását.

A férfi arcán egy rövid, emlékezetes fájdalom villant át, és a lány aggódott, hogy túl messzire ment. De aztán Raphael enyhén elmosolyodott, és gyengéden végigsimított egy ujjal a lány arcán. – Bármit kérdezhetsz tőlem, lubimaya. Tudom, hogy aggódtál.

A lány várakozóan nézett a férfi szemébe.

– Nem, nem Enrique volt az, aki kivégezte Alexandrát. Az egy másik volt.

– Tudod, hogy ki volt? – kérdezte, mert ismerte Raphaelt, tudta, milyen kegyetlenül hűséges és milyen kegyetlenül bosszúálló.

– Tudom, és a halála végül az enyém lesz! – Fekete szemében ezüstszín szikrázott fel, elárulva a dühöt, amit érzett, mielőtt pislogott volna, és eltűnt. – De Enrique halála még az én bosszúmat is felülmúlja – folytatta simán.

– És azt várod, hogy Vincent kihívja Enriquet, és megöli, hiszen ti mindannyian így csináljátok a dolgokat. Igazam van?

Raphael ismét bólintott. – Vagy ez, vagy meghalsz próbálkozás közben.

Cyn szkeptikusan felvonta a szemöldökét. – Tudod, hogy Vincentet egyáltalán érdekli-e, hogy kihívja Enriquet? Akar-e egyáltalán Mexikó ura lenni?

Raphael ragadozói vigyorban villantotta ki a fogait.

– Ha most nem is, hamarosan meg fogja tenni. Xuan Ignacio és a barátnőd, Lana gondoskodni fog róla.

 

Folytatódik...