5.-6. Fejezet

 

Ötödik fejezet

 

Fordította: Szilvi

 

A találkozási pont megváltoztatása ellenére is a texasi Del Rióba repültek, hogy elkerüljék a mexikói vámosokkal való gondokat. A magánrepülővel való utazásnak megvoltak az előnyei, de a vám elkerülés nem tartozott közéjük. A velük utazó vámpírok bármelyike képes volt befolyásolni egy emberi vámtisztviselő elméjét, de ebben az esetben nem érte meg a fáradságot. A mexikói Acuña egy rövid útra volt Del Riótól a nemzetközi hídon át. A városnak még mindig viszonylag erős volt az idegenforgalma, köszönhetően az Egyesült Államokhoz való közelségének, de mint manapság szinte minden mexikói várost, egyre inkább sújtotta a különböző bűnszervezetek erőszakos tevékenysége, amelynek középpontjában többnyire a kábítószer állt. Ez rossz volt a helyi gazdaságnak, de, mint kiderült, jól jött egy vámpírtalálkozónak, amely könnyen lehetséges, hogy véres csatába torkollik.

E kétes előny ellenére azonban Cyn nem örült annak, hogy Mexikóban történik a találkozó. Túl sok volt a bizonytalanság, túl sok olyan módja volt annak, hogy a találkozó rosszul süljön el, aminek semmi köze sem volt a vámpírokhoz. Nem volt valószínű, hogy bárki megpróbálkozna megtámadni Raphaelt vagy bármelyik vámpírját – és még kevésbé valószínű, hogy sikerrel járnának –, de Cyn még mindig jobban szeretett volna a határ amerikai oldalán maradni.

Úgy tűnt, hogy Raphael megérzi a lány nyugtalanságát, amiről kétsége sem volt, ezért átkarolta őt, miközben a Del Rio aszfaltján várakozó járműhöz sétáltak. A szokásos terepjáró volt, de a befeketített ablakok és sajnos a golyóálló külső nélkül.

Közel hajolt hozzá, és azt suttogta: – Szeretlek, Cynem.

– Ne mondd ezt! – motyogta a lány. – Úgy hangzik, mint egy halálraítélt utolsó szavai!

A férfi zavartan mosolygott a nőre. – Te tényleg aggódsz! Nincs rá semmi szükség!

– Még mindig nem tudjuk, mi vár rád odaát! És te is ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy Pascal és Alexandra nem egyedül lesznek a templomban!

– Nem – értett egyet, majd elhúzódott, hagyva, hogy a lány becsússzon előtte a hátsó ülésre. – De nem is lesz olyan rossz, mint gondolod.

Juro már a volán mögött ült, és amint Raphael becsukta az ajtót, azonnal el is indult. A Mexikóba vezető híd már csak egy rövid autózásra volt.

– Honnan tudod? – kérdezte, amikor elhagyták a repülőteret. Tudta, hogy idegesítően viselkedik, de túlságosan aggódott ahhoz, hogy elengedje a dolgot.

– Azért Cyn, mert ha valódi fenyegetés várna rám, azt már megéreztem volna.

– Úgy érted, mint maga Enrique?

A férfi bólintott, de az arckifejezése világossá tette, hogy ezt a lehetőséget valószínűtlennek tartja.

– Enrique soha nem keveredne bele ilyen szinten. Tudja, hogy nem tud legyőzni egy kihíváson, és nincs oka arra, hogy megpróbálja. Még ha sikerülne is neki, soha nem tudná olyan jól megtartani a területemet, mint a sajátját.

– De azt gyanítod, hogy valahogyan benne van ebben az ügyben.

– Ezen a ponton ez már szinte inkább bizonyosság, mint gyanú. Az a tény, hogy Pascal ragaszkodott a mexikói találkozóhoz, terhelő. De Enrique részvétele nagy valószínűséggel kimerül a közvetítői szerepben. Úgy gondolja, hogy azzal menti magát, hogy elárulja a többieket, hogy az ellenségeimnek biztonságos átjárást biztosít az ő területén.

– Szemétláda! Megölhetjük őt?

– Meg fog halni, de nem az én kezem által. És nem ma este.

A terepjárót hirtelen erős fény árasztotta el, amikor ráfordultak a nemzetközi hídra, és közeledtek a határátkelőhöz. Szombat este volt, és a késői óra ellenére egész sor autó tartott Mexikó felé, főleg fiatalok, akik a határ törvények nélküli oldalán akartak bulizni. Cyn szemügyre vette a mulatozókat az elhaladó autókban, és a kedvükért remélte, hogy mindannyian visszaérnek. Amilyen veszélyesek voltak a határ menti városok annak idején, most ezerszer rosszabbak voltak. Nem létezett elég nagy kenőpénz ahhoz, hogy megállítsa a golyózáport.

– Istenem, de utálom ezt! – motyogta. – És ha azt javaslod, hogy itt várjak, én magam öllek meg!

A fejét élvezettel hátrahajtva, Raphael felnevetett. Ez a lányt is mosolyra fakasztotta, mert ez annyira szokatlan volt. Raphael nem volt kifejezetten komor. Sokat lazult, mióta a lány közelében lógott. De a nevetése jellemzően visszafogottabb volt.

A határellenőrzésen incidens nélkül átjutottak, ami nem volt több, mint amire számított, és hamarosan Acuña forgalmas utcáin haladtak. Az utca tipikus turistacsapda volt, kiskereskedelmi üzletek és éttermek szegélyezték, a távolban pedig egy fehér harangtorony látszott. Pascalnak igaza volt. Modern mércével mérve nem volt magas, de Acuña többi épületének többsége nem volt magasabb két emeletnél, némelyik még annál is alacsonyabb, így könnyű volt észrevenni a tornyot.

A templom, amelyet kerestek, lényegében egy lakónegyed szélén állt. A házakból kevés fény látszott, és még kevesebb volt az utcán. A két terepjárójuk befordult a templom mögötti kis parkolóba. Juro leállította a motort, és csend lett, miközben Raphael őrei a másik terepjáróban ugyanezt tették.

Egy pillanatig szótlanul ültek. Cyn kihasználta az időt, hogy vizuálisan átvizsgálja a sötét parkolót. Biztos volt benne, hogy a vámpírok ugyanezt csinálták, csak a hiper-szuper vámpírerejüket használták, hogy hatékonyabban tegyék.

Juro felnézett, és pillantása találkozott a nő tekintetével a visszapillantó tükörben, aprót biccentett neki, mielőtt a tekintetét Raphaelre fordította volna.

– Uram? – kérdezte.

Raphael mély lélegzetet vett, és szomorú tekintet rontotta jóképű arcát. – Alexandra itt van – erősítette meg. – És még tíz másik – tette hozzá szinte hanyagul.

– Tíz? – ismételte meg Cyn, azon tűnődve, hogy miért csak őt riasztja ez a dolog.

– Öten közülük urak – folytatta Raphael.

– Akkor ez az ő játékuk – jegyezte meg Jared feszülten.

– Micsoda? – követelte Cyn. – Miről beszél, Raphael?

Raphael megfeszítette a karját a lány válla fölött.

– Az ellenségeim tudják, vagy sejtik, hogy nem tudnak egy az egyben legyőzni engem. Egyikük sem elég erős. Ezért úgy gondolják, hogy egyesítik az erejüket, és így pusztítanak el engem.

– Ma este megpróbálnak megölni téged? És te tudtad ezt?

– Sejtettem – mondta elutasítóan. – De ne félj, Cynem! Nincs elég erő abban a templomban ahhoz, hogy árthassanak nekem!

– És nincs egyedül, Cynthia. Mi hárman állunk a háta mögött. – Juro rákacsintott a tükörben, és Cyn a helyzetük ellenére elmosolyodott. Meg sem közelítette sem Jurót, sem Jaredet, ha nyers hatalomról volt szó, és ezt ő is tudta. De Juro sosem mulasztotta el, hogy ne úgy tartsa őt számon, mint Raphael védelmi részlegének tagját.

– Így igaz! – mondta. – Szóval, hogyan játsszuk ezt le?

– Nagyon egyszerűen – mondta Raphael, és sötét, fenyegető tekintettel nézett a templomra – és a benne várakozó vámpírokra. – Bemegyünk oda, és elpusztítjuk az ellenségeinket, mielőtt ők pusztítanának el bennünket!

– Kibaszottul igen – értett egyet Cyn.

 

 

Pascal az üres templom árnyékában állt, kezeit ökölbe szorítva az oldalán, miközben próbálta visszafogni a szervezetében kavargó izgalmat. Az úrnője, Violet épp most kapott egy hívást a vámpírtól, akit a határátkelő közelébe küldött várakozni. Raphael úton volt a templom felé, mindössze egy plusz terepjáróval és két, úgy tűnik, plusz őrrel. Természetesen Jared és Juro is vele tartott. És az emberi párja, gondolta utálkozva. Ő aligha számított bármit is. Biztosra vette, hogy a vámpírlord egy teljes biztonsági csapattal fog megjelenni, de az úrnője jobban tudta. Olyan módon értette meg Raphaelt, ahogy Pascal soha nem lenne rá képes. Hatalom hívta a hatalmat, különösen, ha vámpírokról volt szó. De hát neki is volt saját hatalma, nem igaz? Egy nagyon különleges hatalom, amely magára vonzotta az úrnője figyelmét, és őt is a nagy tervének részévé tette, egy olyan tervnek, amely gazdaggá teszi majd őt. Hamarosan megélheti az álmát, pénzzel és gyönyörű nőkkel.

– Raphael hamarosan itt lesz?

Pascal némán csikorgatta a fogait. Most itt volt egy nő, aki nem lesz benne az áloméletében. Alexandra gyönyörű volt, de egyben egy nagy púp is a hátán, és aki egészségtelenül fixálódott a saját kibaszott bátyjára. Nem tudta pontosan, hány éves a lány, vagy honnan származott, de kezdte gyanítani, hogy egyikéből azoknak a kultúráknak, ahol jó szemmel tekintenek a testvérházasságra.

– Pascal?

– Igen, Alexandra – mondta a férfi erőltetett udvariassággal.

– A kegyence volt az, aki hívott? Az, aki a határátkelőnél volt? Mit mondott?

Pascal türelmet keresve hunyta le a szemét. Már milliószor elmondta neki, hogy az úrnőjét Violetnek hívják, de Alexandra kitartott amellett, hogy csak „ő”-nek vagy „asszony”-nak emlegeti.

– Igen. Lady Violet embere telefonált, hogy közölje, Raphael átlépte a határt.

– Meg fogja bánni, amit velem tett! – sziszegte olyan gonoszul, olyan drasztikus hangulatváltással, hogy Pascal döbbent pillantást vetett rá. – Alig várom, hogy lássam az arcát! – vicsorogta.

Úgy tűnik, Alexandra bűneinek listájára nyugodtan fel lehetett venni a skizofréniát is. Nem csoda, hogy a bátyja bezáratta.

– Pascal! – Violet dallamos hangjára megmerevedett. Annyira más volt, mint Alexandra kicsinyes nyafogása, gondolta, miközben a nő mellé sietett.

– Úrnőm – mondta, lehajtotta a fejét, és a lábát bámulta.

– Te fogod irányítani a nőt – mondta neki csendesen. – Tegyél meg mindent, ami szükséges! Raphael félelmetes ellenfél. Úgy vélem, hogy az egyesített energiáinkkal meg tudjuk ölni, de ehhez kényes erőegyensúlyra lesz szükség, és nem engedhetem, hogy a nő egy kritikus pillanatban közbeavatkozzon!

– Értettem, úrnőm! Így fog történni. – Éppen el akart lépni, amikor Violet egyik szolgája odajött hozzá, és átnyújtott neki egy mobiltelefont.

– Videó a határátkelőről, úrnőm – mondta halkan a vámpír.

Violet átvette a telefont, de csak egy pillantást vetett rá, mielőtt azt mondta: – Pascal, nézd meg ezt! Mondd meg, hogy kik ezek!

A férfi elvette a telefont, amit a nő nyújtott felé, és előre tekerte a videót, nézte, ahogy a két terepjáró lelassít, hogy beszéljenek a határőrökkel, majd simán továbbhaladnak a hídon át Mexikóba. Az a tény, hogy Violetnek meg kellett kérnie őt, hogy azonosítsa Raphael társait, elárulta Pascalnak, milyen keveset tud valójában Raphael műveleteiről, és ez még inkább meggyőzte Pascalt a saját fontosságáról. Nemcsak Violet jelenlegi tervében, hogy elkapja Raphaelt, hanem hosszú távon is, miután felállította a saját udvarát Észak-Amerikában. Ő akkor is mellette lesz. A legmegbízhatóbb tanácsadójaként.

Szokatlan melegség töltötte el, annyira ismeretlen, hogy alig ismerte fel, hogy mi is ez... elégedettség. Bár ez a szó túl kevésnek tűnt ahhoz, hogy leírja, amit érzett. Büszkeség volt benne. És gőg is, mert mindig is tudta, hogy nagy dolgokra hivatott.

– Pascal?

Az úrnője hangja emlékeztette arra, hogy a végzete még nem jött el. – A nő Raphael mellett a párja, Cynthia.

– Magával hozza az emberét?

– Ritkán vannak külön, úrnőm. Fegyver van nála, és az egyik testőrének képzeli magát.

Violet rosszalló szipogása egyértelművé tette a véleményét erről, mielőtt a férfi folytatta volna.

– A sofőr Juro, a biztonsági főnöke. Már meséltem róla, úrnőm. A másik, a fekete férfi pedig Jared, a hadnagya, most, hogy Duncan lord lett. A vámpírokat természetesen észrevette a második terepjáróban.

– Természetesen – dorgálta meg a nő.

– Az a kettő Raphael biztonsági emberei közé tartozik. Nagyon jól képzettek és fegyelmezettek lesznek, úrnőm. Raphael nem kockáztat.

– De? – kérdezte a nő, hallva a férfi szavai mögött rejlő izgatottságot.

Pascal elvigyorodott. – Jared az én uralmam alatt áll, akárcsak a kopasz az őrök közül. Megtehetem, hogy Raphael saját emberei intézzék el egymást.

– Jared elég erős ahhoz, hogy elbánjon Juróval?

– Kiegyenlítettek, de azt hiszem, igen. És nem kérdés, hogy az én őröm ki tudja iktatni a másikat.

Violet viszonozta a mosolyt, mint egy büszke szülő.

– Nagyon jó, Pascal!

– Köszönöm, úrnőm – mondta, elpirulva az örömtől. Ilyen volt az úrnője személyiségének csendes ereje. Élvezni fogja, ahogy Violet leszámol azzal a rohadék Raphaellel. Még jobban fogja élvezni, hogy részese lehet ennek.

Mellette Alexandra kinyitotta a nyafogó száját, de ő rámordult, hogy fogja be a száját. A nő még mindig azt hitte, hogy ez az egész róla szól. Az ostoba ribanc még mindig nem jött rá, hogy ő ugyanolyan eldobható, mint a szalvéta, amivel a száját törölgette. Nem csoda, hogy a bátyja leírta őt. Csoda, hogy nem tette ezt egy-két évszázaddal korábban.

– Itt vannak, úrnőm – szólt halkan Violet kegyence, és Pascal izgatottságot érzett. Ez volt az ő pillanata, az, amire egész életében készült. Az ajtó öreg fa nyikorgásával nyílt ki, ő pedig elfoglalta a helyét az úrnője háta mögött.

 

 

– Változott a terv – mondta Raphael, miközben kiszállt a terepjáróból, és a kezét nyújtotta Cynnek. – Nem a bejárati ajtón megyünk be.

A megkönnyebbülés annyira meggyengítette Cyn izmait, hogy valóban elfogadta a férfi kezét támogatásul, miközben lecsúszott az ülésről, és megállt a földes parkolóban. Soha nem volt elégedett ezzel a tervvel, már ha egyáltalán tervnek lehetett nevezni a bejárati ajtón való besétálást.

– Ha már itt vagyunk – folytatta Raphael, az oldalához húzva a lányt –, akkor a hátsó ajtón keresztül megyünk be.

Cyn összeszűkült szemmel bámult rá. – Nem vicces, agyaras fiú!

Rákacsintott a lányra. – Bízz bennem, Cynem!

– Bízom benned – motyogta a lány. – Csináljuk meg!

Juro ment előre, megállt az ajtó egyik oldalán, Jared pedig a másik oldalon. Cyn és Raphael hátrébb álltak, a két őr pedig elöl, úgy helyezkedve el, hogy egyikük se legyen látható a nyitott ajtón keresztül. Juro Raphaelre pillantott, megkapta az engedélyező biccentését, és megragadta a nehéz kovácsoltvas kilincset. Régi ajtó volt, a fát vastag lakkrétegek tették még vastagabbá az évtizedek során, a széles fadeszkákat vassávokkal szegélyezték. Nyikorgott a saját súlya alatt, amikor Juro kinyitotta.

Mindannyian várakozóan megálltak, de amikor a nyitott ajtóból nem érkezett fenyegetés, beléptek a templomba, Juro és Jared ismét az élen. Cyn eddig fogta Raphael kezét, de amint átlépték a küszöböt, elengedte, és egy lépéssel eltávolodott tőle, hogy mindkettőjüknek legyen mozgástere. Ma este a Sig volt a fő fegyvere, és Hydra-Shok vámpírölő töltényekkel medvére – pontosabban vámpírra valókkal – volt töltve. Ugyanaz a fegyver és ugyanaz a lőszer volt, amellyel nem is olyan régen megölte Jabrilt. A kedvenc 9 mm-es Glockja a derekánál volt, de most a Siget húzta elő. Az ellenséges vámpírok esetleg megsértődhettek a megelőző húzásán, de így jártak. Ha emberekkel állna szemben, a fegyvert a válltáskájában hagyta volna, és egyszerűen csak meglazította volna, hogy könnyedén előhúzza. De a vámpírok ehhez túl gyorsak voltak. Ha harcra kerülne sor, nem lenne idő a húzásra, akármilyen gyors is volt. Így hát a jobb kezében tartotta a fegyvert, és nem foglalkozott azzal, hogy mit gondolnak róla.

– Raphael! Hála Istennek! – Alexandra túlfűtött üdvözletét mindenki figyelmen kívül hagyta, kivéve Pascalt, aki mellette állt, és rábámult, hogy fogja be.

– Violet – mondta Raphael, még csak tudomást sem véve a húga kirohanásáról.

Egy női vámpír lépett ki az árnyékból. Karcsú és e század mércéjével mérve kissé alacsony, hosszú, sötét haja a válla fölött a hátára göndörödött, az arca pedig teljesen átlagos volt. Cyn a homlokát ráncolta. Ez meglepő volt. Ha Raphael ismerte ezt a Violet nevű személyt, akkor még azelőtt találkozhattak, hogy elhagyta volna Európát, vagyis a nő legalább 250 éves lehetett, de valószínűleg egy kicsit több is. Általában az ilyen idős vámpírok – férfiak vagy nők – meglehetősen jól néztek ki, sőt, némelyikük gyönyörű volt. Úgy tűnt, a vámpírszimbióta fontosnak tartja, hogy meggyógyítsa a betegségeket és eltüntesse a gazdatestek tökéletlenségeit, feltehetően azért, hogy hatékonyabb vadászok legyenek. És ez tette Violet nagyon is hétköznapi külsejét meglehetősen szokatlanná. Vagy a vámpírszimbiótát nem érdekelte, hogyan néz ki, vagy ez volt a legjobb, amit a Violet által biztosított nyersanyagból ki tudott hozni.

Mivel Cyn gyűlölni akarta a ribancot, inkább arra gondolt, hogy Violet egy troll volt, mielőtt a szimbióta munkához látott volna rajta. De ezeket a gondolatokat megtartotta magának.

– Raphael – válaszolt Violet, a hangja csodálatos szoprán volt, ami ellentétben állt a meglehetősen egyszerű megjelenésével. – Hízelgő, hogy emlékszel.

– Emlékszem rád, Violet. De te nyilvánvalóan nem emlékszel rám.

– De persze, hogy emlékszem!

– Akkor miért vagy itt? És miért ez a bohózat Pascallal meg azzal – mondta, és egy elutasító kézmozdulatot tett Alexandra irányába.

– Raphael... – nyafogott Alexandra, de Pascal megint rávicsorított, hogy fogja be a száját.

– Beszélni akartam veled – mondta Violet szemérmesen. – És nem gondoltam, hogy másképp eljönnél.

Raphael lustán pislogott. – Akkor beszélgessünk.

Violet szemében egy pillanatra felvillant valami, de ott volt, és már el is tűnt, mielőtt Cyn azonosítani tudta volna a mögötte lévő érzelmet. A vámpírnő szája apró mosolyra húzódott, és valami betöltötte a levegőt, egy olyan energia, amitől Cyn tarkóján figyelmeztetőn felálltak az apró szőrszálak. A lány megfeszült, mindkét kezét a fegyverére tette, és félig felemelve azt, célpontot keresett a sötét templomban.

Violet halkan felkuncogott, és azt mormolta: – Pascal!

És akkor Jared nevetni kezdett.

 

Hatodik fejezet

 

Fordította: Szilvi

 

Pascal döbbenten bámult Jaredre, és igyekezett megtalálni a másik vámpír agyában az irányítás férgét, amit otthagyott. Jared tekintete az ő irányába fordult, és egy energiarobbanás csapott le rá. Pascal megtántorodott, majdnem a földre rogyott, miközben Raphael hadnagya tökéletesen nyugodtan állt, a szája gúnyos vigyorra görbült.

Raphael száraz hangja vágott a csendbe.

– Ahogy mondtam, Violet, nyilvánvalóan nem emlékszel rám, ha azt hiszed, hogy a hadnagyomat manipulálni lehet egy másodrangú mágus szalontrükkjeivel!

Pascal felháborodottan szippantotta be a levegőt a sértés hallatán, és inkább Raphael őrének elméjéhez nyúlt. Lehet, hogy Jaredet nem tudta irányítani, de a másik vámpír kisebb hatalommal rendelkezett. Bizonyára ő...

A kopasz vámpír alig pillantott rá, miközben elhárította Pascal kísérletét, hogy irányítsa őt.

– Hagyd ezt abba, Violet! – figyelmeztette Raphael. – Mielőtt túl késő lesz.

– Arrogáns! – csattant fel Violet, és az ereje egy nimbusszá gyűlt össze körülötte. – Jól emlékszem rád, Raphael! Mindig azt hitted, hogy jobb vagy nálunk! – Halk parancsot adott, riasztva Pascalt és a többi vámpírt, akiket magával hozott, mindegyikük saját erővel bírt. A Violet körül kavargó energia megnégyszereződött, amikor felajánlották neki az erejüket, támogatva őt, miközben szembefordult Raphaellel, az arcán a legfőbb magabiztosság kifejezésével.

– Nem csak velem állsz szemben, Raphael – gúnyolódott –, hanem sokakkal!

Violet egyik kegyence figyelmeztetés nélkül ugrott előre, egy halálos céltudatosság, azonban nem Raphaelt, hanem az emberi párját vette célba, egy akció, amelynek célja az volt, hogy elterelje a vámpírlord figyelmét, hogy sebezhetővé tegye arra az egy pillanatra, amire Violetnek csak szüksége volt. De Raphael nem dőlt be neki, meg sem mozdult. A párja azonban igen, és majdnem olyan gyorsan reagált, ahogy csak egy vámpír tudott, felemelte a fegyverét, és rálőtt a rá támadó vámpírra. A férfi kínsikolya még mindig visszhangzott az üres templomban, miközben a porrá váló teste a padlóra hullott.

Pascal döbbent csendben bámult. Egy fegyver. Megölt egy vámpírt egy golyóval. Az lehetetlen.

Raphael halkan felkuncogott. – Az én Cynem rendkívüli, nem gondolod?

Egy pillanat alatt megkeményedett az arckifejezése, és támadott, az ereje gyorsabban csapott ki, mint ahogy Pascal követni tudta volna. A Violetet körülvevő vámpírkegyencek egytől egyig zuhanni kezdtek Raphael láthatatlan támadásának hatására, halálsikolyuk nem volt több a hitetlenkedés halk fújásánál, ahogy porrá váltak a nő lábai előtt.

Pascal kinyúlt, ujjai Alexandra karjára záródtak, majd maga elé rántotta, arra gondolva, hogy pajzsként használja, de hamarosan rájött a hibájára. Raphael fekete tekintete elmozdult, és először esett közvetlenül Pascalra. – Azt hiszem, figyelmeztettelek, Pascal, hogy mi történik azokkal, akik elárulják a bizalmamat!

Pascal fokozta a szorítást Alexandra karján, a szája már nyílt, hogy megvédje magát, hogy azzal érveljen, hogy nem volt más választása, hogy ő nem más, mint egy eszköz, amely az úrnője parancsait követi. De hirtelen nem volt levegő az épületben, miközben küzdött a szavak megformálásával, a tüdeje kiszáradt húshéjjá változott, és a szíve... Pascal szája a tagadás artikulátlan sikolyára nyílt, miközben a szíve lángra lobbant. Könyörgő tekintete Violetre szegeződött, utolsó pillantása a teljes rémületet tükröző arckifejezés volt, ahogy egyedül állt azzal szemben, akiről Pascal most már tudta, hogy a világ legerősebb vámpírja.

 

 

– Raphael!

Cyn megvetéssel vegyes hitetlenkedéssel bámulta, ahogy Alexandra a tipikus melodramatikus módon megtántorodott, hogy gyengén nekitámaszkodjon az egyik fapadnak, mintha csak ez tartotta volna talpon.

– Hála Istennek, hogy eljöttél! – zihálta Alexandra.

Cyn az áruló kis szuka felé emelte a fegyverét, de Raphael megérintette a kezét, és óvatosan lenyomta a fegyvert.

– Menj vissza a gazdáidhoz, Violet – mondta, figyelmen kívül hagyva a húga drámaiságát –, és vidd el nekik ezt az üzenetet! Nem csak velem kell szembenéznetek ezen a kontinensen. Egy vagyok a sok közül, és mi erősek, elszántak és egységesek vagyunk. Nem fogtok sikerrel járni, ha megpróbáljátok ránk erőltetni magatokat!

Violet felemelte remegő kezét, hogy lesöpörjön egy sötét porcsíkot sápadt arcáról, és tompán bámulta Raphaelt, bár Cyn nem esküdött volna meg, hogy a nőstény egyáltalán lát valamit.

– Raphael, kimerültem – panaszkodott Alexandra, egyáltalán nem véve tudomást a körülötte játszódó történésekről.

Raphael tekintete végre a húgára siklott.

– Elengedlek, Alexandra – mondta, mély hangját olyan szomorúság töltötte el, hogy Cyn automatikusan kinyújtotta a kezét, és vigasztalóan a vállára simította.

A templom túloldalán Alexandra hirtelen megrándult, mintha valaki egy bottal bökte volna meg.

– Raphael – suttogta –, mi...

– Ez – mondta a férfi, rámutatva a ruhakupacra, amely Pascal volt – az, ahogy jutalmazom azokat, akik elárulnak engem. És mégis megbocsátottam a te árulásodat, Alexandra, a közös vérünk miatt, mert szerettelek.

– Megbocsátottál? – vicsorogta Alexandra, az egész viselkedése egy pillanat alatt megváltozott, ahogy az álca lehullott, és feltárult az igazi Alexandra. – Bezártál egy ketrecbe, pedig csak annyit tettem, hogy megpróbáltalak megmenteni attól. – Egyik ujjával Cyn irányába bökött. – Soha semmi mást nem tartottam szem előtt, csak a te érdekeidet! – folytatta, és a hangja sipítozásig emelkedett. – Évszázadokat pazaroltam arra, hogy arra vártam, hogy megadd nekem, amit megérdemlek. A húgod vagyok! Nekem kellett volna a jobbodon ülnöm, nem pedig egy ostoba parasztnak, akit úgy találtál, hogy a belei szétömlöttek egy sáros csatatéren. Mit tudott Duncan valaha is nyújtani neked, amit én nem tudtam? Azt mondtam magamnak, hogy te a korod férfija vagy, hogy soha nem engednéd, hogy egy nő legyen az oldaladon, hogy én voltam az első a szívedben, legalábbis mindig az voltam. De aztán jött ez a te emberi szukád, és már ez sem volt meg nekem.

Te már régen elárultál engem, kedves bátyám! Amikor otthagytál apánk otthonának romjain, kiszolgáltattál egy gonosz dolognak, ami kitépte a torkomat, és ellopta az emberségemet. Azt hitted, hogy ezt meg tudnám bocsátani? Azt hitted, hogy a pénzed és az ajándékaid kárpótolhatnak azokért az évszázadokért, amelyeket kurválkodással töltöttem annak a szörnyetegnek?

Raphael bólintott. – Azt kívánod, hogy megszabadulj tőlem. És most sikerrel jártál. – Elkezdett elfordulni.

– Várj! – kiáltotta Alexandra. – Hová fogok menni?

– Úgy tűnik, az új szövetségesednek szüksége van egy kegyencre – mondta, Violetre mutatva, aki teljesen egyedül állt. – Talán ti ketten meg tudtok egyezni.

Aztán elfordult tőle, a vámpírjai megmozdultak, hogy körülvegyék, miközben Cyn keze után nyúlt. A lány visszacsúsztatta a Siget a válltáskájába, majd összefűzte az ujjaikat, a férfi szorítása szinte fájdalmas volt, ahogy a nőt az oldalához húzta.

Kisétált a templomból, hátat fordítva Violetnek, ezzel az egyszerű tettével megmutatva neki, hogy nem tekint veszélyként rá. Alexandrát is maga mögött hagyta. Végre maga mögött hagyta a bűntudatot, amit túl sokáig hagyott, hogy uralkodjon rajta, az évszázadokat, amelyeket azzal töltött, hogy olyan bocsánatot érdemeljen ki, amit nem is kellett volna a lánynak megadnia, egy olyan rosszért, amit ő soha nem követett el.